ielőtt erre a kérdésre válaszolnék, mesélni szeretnék. Mesélni egy zseniális tanítónőről. Winkler Mártáról. Talán sokan látták – televízióban, moziban – a róla készült, Iskolapélda című filmet, és biztosan akadt, aki olvasta a Kinek kaloda, kinek fészek című könyvecskét, amely ugyancsak róla szól.
És milyen iskolát?
Visszatérve még egy pillanatra a kis- és nagyfelmenők problémájára: itt is a tanító munkájának megkönnyítését, és a nagyobb szakszerűséget hangsúlyozták. Voltak olyan bemutató, gyakorló mintaiskolák, ahol a tanítónő éveken, évtizedeken át mindig csak első osztályt – őt követő kollégája mindig csak második osztályt, és így tovább – tanított, és ez példaként szolgált! Holott az iskolába lépő kisgyerek nem a tantárgyak kedvéért, hanem a tanító néni kedvéért tanul, a személyes kapcsolat nyújtotta érzelmi biztonság a döntő, ezen keresztül képes tájékozódni a világban, csakis ebben az érzelmi biztonságban tud igazán megnyílni érdeklődésében és figyelmében is. Ezt tudta – talán még csak ösztönösen – Winkler Márta, és azt, hogy neki a munkájához, az eredmények beérleléséhez nem elég egy-két év, hanem minimum négyre – ha lehet, hat évre – van szüksége.
Mindjárt az első évtől kezdve sok baj volt vele, ezeken a kívánságain felül is. Nagy baj volt, hogy mindennapi munkája szervezési szempontjait csak az ott levő gyerekek szükségletei szabályozták. Ezzel minduntalan eltért az iskola előírásaitól. Ha Winkler Márta gyerekei a szünetben odakint összevesztek, akkor utána esetleg másfél órán át – a csengőt meg sem hallva – beszélgettek az osztályban arról, hogy mi is történt, és ki hogyan ítéli meg az eseményeket. Anélkül, hogy Winkler Márta igazságot tett volna közöttük. Mindenre volt idő! Óra közben a megbeszélt, „titkos”, egyezményes jelek – gyerekek és tanítónő között – szavak nélkül is folyamatosan helyre terelték a sokféle új ötletet, kívánságot, az apró konfliktusokat. Az együtt kialakított szokások azt is természetessé tették, hogy ha a gyerekek közül valaki óra közben kifáradt, hátra mehetett az osztályban, az ott felhalmozott párnák közé, oda leült vagy leheveredett, pihent egy kicsit, esetleg képeskönyveket nézegetett. Ugyanígy, „önállóan” lehetett vizet inni, és nem kellett külön engedélyt kérnie annak sem, aki ki akart menni pisilni. Egyetlen gyerek sem élt vissza soha ebbéli szabadságával. A gyerekek az osztályban babot futtattak, zebrapintyeket tenyésztettek, agyagoztak. (Volt iskolavezető vagy szakfelügyelő, aki ezért „rendetlen”-nek, vagy éppen „borzasztó”-nak, netán „piszkos”-nak nevezte – az egyébként mindig tiszta – osztálytermet.) A látogatóba érkező, fejüket sűrűn csóváló szakfelügyelőket esetleg lábuk alatt mászkáló ékszerteknőcök idegesítették. Reggelente, mielőtt megkezdődött a nap, hátul a szőnyegen, a párnákon, a gyerekek körbeültek, és Márta nénivel beszélgettek. Mi volt tegnap, mi történt otthon és az iskolában? Mit álmodtak? Ki miről hallott? Mit látott? Esetleg a televízióban vagy az utcán.
Időnként mindenféle színdarabokra készültek, szerepeket osztottak, írtak, tanultak, jelmezeket varrtak, díszleteket terveztek, és ilyenkor hetekig főleg ezekkel foglalkoztak.
A szakfelügyelő rémülten kérdezte: – Kolléganő! A szomszéd párhuzamos osztályban a kollegina hajtja, hajszolja önmagát és a gyerekeket is, és még így se bírnak végezni az anyaggal! Maguk meg itt marháskodnak? Hogy meri játékokkal tolni el az időt? Mi lesz ebből?
Az első négy év végén aztán kiszálltak a különböző hatóságok, és mértek, vizsgáltak, vizsgáztattak. Legnagyobb meglepetésükre kiderült, hogy a gyerekek tudták a kötelező anyagot! (Sőt: jobban tudták, mint a négy éven át hajszolt párhuzamos osztályokban, holott itt problémás gyerekek is voltak, mert aki máshonnan kihullott, azt Márta néni felvette. És látszólag négy éven át „nem csináltak mást”, csak jól mulattak az iskolában, szerettek oda járni, mert jól éltek – jól szórakoztak – ott.) Mivel a mindig „nyitott” ajtón át sokan bejöttek hozzá megnézni, mit is csinál – mert híre ment ennek az osztálynak és ennek a tanítónőnek –, időközben védelmezői is akadtak Winkler Mártának, így tudta végigcsinálni ezeket az éveket, majd évtizedeket, minden támadás és fegyelmi vizsgálat ellenére.
Hogy lehet az, hogy ezek a gyerekek ilyen jó eredményeket értek el? (A későbbi évek ezt újra meg újra igazolták.) Mert rengeteg idejük volt? Ugyanis: nem volt feleltetés a szó hagyományos értelmében.
(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.