Utcarészlet. (Fotók: A szerző felvételei, Shutterstock)
Emlékképek Lisszabonból
Kellemes 16 fok fogad február közepén Lisszabonban. A reptér nincs messze a belvárostól, 20 perc metrózás után már a szállodához vezető, hosszan nyúló dombon baktatunk felfelé – ki gyorsabban, ügyesebben, ki szuszogva, csigatempóban. Jó a hotel, szép a kilátás, de nem időzünk bent, kora este lévén, már korgó gyomorral, indulunk vacsorafelfedező útra.
Jó választás a Baixa negyed, ahol egymás mellett sorakoznak az utca közepére telepített éttermi asztalok, lehet bámészkodni, de csak addig, amíg egy ügyes „fogd meg a vendéget” pincér le nem ültet az asztalhoz, kacsintva egyet: a legjobb helyen járunk. Bepakoljuk a rákos, kagylós paellát, s elégedetten, teli pocakkal indulunk városnéző utunkra. Ott a díszkapu, a Kereskedők tere II. József lovas szobrával és a Tajo folyó partja. Kicsit fúj a szél, behúzódunk az árkádok alá, s rögtön kiszúrjuk a sörözőt, ami azért nem akármilyen kocsma, hanem elegáns, előkelő vendéglőmúzeum, ahol gyártják is a cerveját. Lassan cammogunk az éjszakába, fáradtak vagyunk.
Újult erővel ébredünk másnap, megtervezzük, mit nézünk meg két nap alatt. Igen, fel kell szállni a 28-as sárga villamosra, amely elvisz a vár alatti kilátóhoz, onnan gyalog érdemes menni – már megint egy dombra – a Szent György várba. Franciaerkélyes, kicsempézett csinos házak mellett haladunk, az egyik ablakában egy anyóka tengeti a napját. Integetünk neki, ő mosolyogva visszaint, mintha régi ismerősök lennénk.
Tíz euró a belépő a várba, de megéri. Csodálatos a kilátás, egész Lisszabon a lábunk alatt. Ott a 14. század végén épült, de egy földrengésben részben összedőlt, és mementóként szándékosan romokban hagyott Convento do Carmo-kolostor, a Vasco da Gama híd, amely olyan, mint a San Franciscó-i, látni a Christo Reit, Krisztus szobrát, amely majdnem olyan, mint a riói...
De mi a fene nyávog: jajjjj, jajjjj. Nem macska. Pávák rikoltoznak macskahangon, tollászkodnak, sétálgatnak, a fára is felrepülnek. A várparkhoz tartoznak, csakúgy, mint a régi kőpadok, a göcsörtös olívafák, a régi titkokat rejtő kőfalak.
Minden kötelező látnivalót meg kell nézni, a Sé de Lisboa-katedrálist a régi Alfama negyedben, a Szent Jeromos-kolostort, a Belém-tornyot, amelynél, minthogy apály van, kisebb szeméttelep éktelenkedik. Amúgy Lisszabon, ez a nagy múltú, keresztes vitézeket, mórokat, portugál királyokat, hajósokat látott magasztos város, manapság kellemesen rendezetlen. A metrót leszámítva, nem létezik pontos menetrend sem. Hát hogyan is tudna percre pontosan érkezni a 28-as, ha olyan szűk sikátorokban közlekedik, amelyekben az egyiknek meg kell várnia a másik villamost, amíg elhalad, mert kettő nem fér el az utcában. Így eshet meg, hogy a jelzett 4 perc után nem csökkennek a perceket mutató számok a megálló kijelzőjén, hanem hogy hogy nem, a 6-os jelenik meg, mert az egyik dombon „ellustult” a régi, megfáradt sárga villamos. Hangosan méltatlankodnak az olasz fiatalok a megállóban, csak a madre szót értem: az édesanyjukat emlegetik...
Különös, nem csak történelmi hátterű élményeket is tartogat a portugál főváros. Belém negyed felé közelítve, az egyik eldugott udvarban, egy volt szövőgyár komplexumában rejtőzik az LxFactory, amolyan kisebb művésznegyed, amely fiatal képzőművészek alkotóműhelyeit, falatozókat, üzleteket és egy nagyon különleges könyves- és lemezboltot rejt. Ennyi furcsaságot egy helyen még sosem láttam: az LX Hostel falán egy hatalmas méh „kúszik felfelé”, az egykori gyár egyik hangárjában rendezték be két emeleten az említett könyvesboltot, a pop-art-boltban méregdrága giccseket árulnak. Minden tele van graffitivel, még az illemhelyek is, amelyeket azonban inkább budinak neveznék most az egyszer.
Ha már a furcsaságoknál tartunk, meg kell említeni a speciális szardíniakonzerveket árusító boltot, ahol, mondjuk 1974-ben vagy 1986-ban, de bármilyen más évben dobozba zárt szardíniákat vehetünk, persze nem 2,50-ért, hanem úgy 60 euróért. No, ami sok, az sok, ilyen halat nem eszünk. Az utolsó napon kaktusz- és pálmaerdőben bolyongunk – kicsit nagyzolok, de a VII. Eduárd park melletti pálmaház tényleg egzotikus hely, ahol órákig lehet kóborolni, már-már feledve, hogy egy világváros közepén vagyunk. Bóklászunk a parkban, most elég csupasz, jobb a város forgatagában. Csak az a sok fárasztó domb ne lenne!
Kimetrózunk újra a Baixára, megint enni kell: ezúttal halat rendelünk, de annyi benne a szálka, hogy ideges leszek tőle. Ez volt az utolsó lisszaboni vacsora. Nem mondom, hogy jót ettem, de úgy mindent összevetve, elégedett vagyok.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.