Emlékek – régi pozsonyi cukrászdák

A gyermekkor a 60-as években a Hviezdoslav téri gyerekcukrászdához kötődött. Vasárnap délelőtt a templom után ide tértek be a nagymamák az unokákkal, akik lábujjhegyen állva kíváncsian lesték, mi van az üvegpult mögött, és míg sorban álltak, magukban számolták, hány tejszínhabos, csokis vagy ananászos finomságot kebeleznek be. Vitték is a megrakott tányérokat a kis kerek asztalokhoz, belesüppedtek a csíkos kárpittal behúzott alacsony fotelekbe, és a világról megfeledkezve tömték magukba a friss süteményeket. Hozzá krahedli járt, piros vagy sárga.

Emlékeim szerint mindig nagy tömeg nyüzsgött a nem túl nagy helyiségben, alig lehetett asztalt találni, hiány volt kiskanálból, a tálcák pléhből voltak, de kit is zavart ez akkor, fő, hogy krémest, Dobos-tortát, spiccet, Lucullus-kelyhet adtak. Trécselő idős hölgyekre is emlékszem, csinos kis kalapban ücsörögtek a nagyok asztalánál, és hol németül, hol magyarul szóltak egymáshoz. Nagybátyámék a Štúr utcán laktak egy nagy polgári lakásban, ahonnan csak le kellett futni a lépcsőkön, ha édességre támadt gusztusunk: a szomszédban volt ugyanis a már említett Myšák cukrászda. Nem volt puccos, elegáns, tipikus szocis berendezésre emlékszem, de jó hangulatot árasztott. Unokanővérem nagyon szeretett ebbe a cukiba járni, legfőképp velem. Biztatott is mindig: „Te csak vegyél nyugodtan két szelet valamit, ha majd nem bírod, én megeszem.” Általában így is lett, egy darabnál többet nem bírtam lenyomni, de sosem veszett kárba a másik szelet... Itt árulták a kedvenc süteményemet is, nem tudom már, mi volt a tisztességes neve, mi csak krumplinak hívtuk a tényleg krumpli formájú, csokis krémmel töltött, kakaóban meghempergetett marcipános gömböt.

A cukrászda egykori tulajdonosa a cseh Bohumil Myšák volt, akinek testvére országos hírnevet szerzett a Vodičková utcában levő prágai cukrászdája révén.

Volt egy nem túl nagy cukrászda a Duna utca és a Lazaret utca sarkán is. Nem jártak ide sokan, sosem láttam, hogy tele lett volna édesszájú vendégekkel, nekem is csak azért maradt emlékezetes, mert közel volt az iskolához, és a spórolt pénzemből mindig itt vásároltam anyának a nőnapi ajándékot: egy pakli olasz drazsét, amit két fél csokoládészív közé rejtettek, és szépen becsomagoltak fényes fóliába, és még egy nagy kék masnit is kötöttek rá.

Cukrászdához kötődnek az első randevúk, a régi szerelmek is. A Nyerges utcai Stürzer cukrászda mindig is a fiatalok, a diákok találkahelye volt, ide tértek be a fiatalok egy kis andalgás után. Jó zene szólt, a hetvenes évek slágerei dübörögtek, ritmusra lehetett kanalazni az epres kelyhet. Ha félszeg volt és nem éppen beszédes a partner, akkor sem lehetett unatkozni, a Waikiki Man például nagyszerűen kitöltötte az űrt.

A helyi cukrászok az épület udvarában levő műhelyben sütötték, készítették mesterműveiket, nem kellett messzire vinni a finomságokat. Diós és mákos aprósüteményekkel, pozsonyi kiflikkel kínálták a vendégeket, de nem emiatt jártak ide a fiatalok, hanem a díszes tejszínhabos-gyümölcsös kelyhek kedvéért, amelyek rendezett sorokban pompáztak a hűtőpulton. És persze a zene miatt.
Úgy négy évvel ezelőtt a Konditorei Kormuth rendezkedett be az egykori cukrászdában, felújítva, kifestve, színes freskókkal kidíszítve a termeket. A kirakatban Mária Terézia hatalmas viaszszobra trónol, a másikat izgő-mozgó cukrászfigurák foglalták le. Bent szépek a lámpák, a szobrok, csillog a márvány, a bútor faragott, finom, törékeny a porcelán, kevés a vendég – ezt lehet látni kívülről. Inkább múzeumi hangulatot áraszt, semmint cukrászdait. Kicsit fura a vendégfogadó politikájuk, leginkább ez ijesztett el eddig a látogatástól, no meg az árak. Ezt a cukrászdát bizony nem a hazaiak örömére teremtették, hanem a japán turistáknak, akik tátott szájjal nézelődnek, annyira, hogy talán nem is érzékelik a Dobos-torta ízét.

Elegáns, nem túlcicomázott az ugyancsak a Nyerges utcában található Café Mayer, amely az egyik legismertebb és legjobb kávéház és cukrászda Pozsonyban. Mindig is az volt. Van lelke és hangulata. A kávéházat Julius Mayer alapította 1873-ban, s bár a szocializmus alatt nem működött, megmaradt a régi berendezés, amely az alapítás idejére nyúlik vissza. Jól érzi itt magát a vendég, olyan igazi békebeli cukrászda, ahol Sisi vagy a császár őfelsége társaságában kávézhatunk. No jó, ez egy kis túlzás, de a császárnéról készített festmény és Ferenc József mellszobra tényleg ott van, és fontos kelléke a szépen felújított belső térnek. Kint Schöner Náci szobra őrködik – a pozsonyi korzó jellegzetes alakja egykor maga is szívesen tért be a Café Mayerba.

A legtöbb „retrocukrászda” megszűnt, de olykor jó visszavarázsolni, legalábbis az emlékeinkben e cukrászdák fénykorát, és szánkban a régi, jó sütemények ízét.

No, de most megyek, és megeszek egy süteményt – azt sem bánom, ha nem régi recept szerint készült.