Éltanulóból sereghajtó

– Lehet, hogy mi lennénk Spanyolország legszegényebb tartománya, de akkor is jobban élnénk – teszi hozzá. Nem hiszek a fülemnek: hová lett a hagyományos spanyol–portugál ellentét? Ám Alexandra máris sorolja: „ott” magasabbak a fizetések, tanultabbak az emberek, és persze jobban is élnek.

Ekkor már tudom, mi következik...

– Nemsokára még Görögország is lehagy bennünket – jelenti ki a lisszaboni doktornő, és sokatmondóan rám néz. Azon a héten ő a negyedik, aki ezt közli velem. ĺme a portugálok kollektív rémálma: nem elég, hogy európai éltanulókból sereghajtók lettek, kegyelemdöfésként hamarosan helyet cserélhetnek az örök utolsó görögökkel.

Azért még próbálkozom: valamit csak nyertek az EU-tagsággal?

– Persze, nehogy félreértsd! – siet megnyugtatni a háziasszony férje, Rui Alexandre, aki jogi tanácsadóként szintén egy kórházban dolgozik. S példákat is említ: a belépés óta nagyon sok autópálya épült. És az új híd a Tejon, ő is azon megy munkába. Brüsszeli pénzből újították fel a kórház intenzív osztályát, illetve modernizálták a számítógépes rendszerét (az unió mindkét esetben a számla 75 százalékát állta).

Különös, a portugál autópálya-hálózatról sem először hallok, mint az EU-csatlakozás fő előnyéről. Mintha az emberek ugyanazt a leckét tanulták volna meg. Bár van, akit az új utak nem kábítanak el.

– A tagság első évtizedében, a kilencvenes évek közepéig valóban Portugália volt a mintadiák. Nagyon mélyről jöttünk, és a rengeteg EU-pénzből gyors fejlődés indult. Csakhogy mi mindig ugyanabból akartunk még többet. Márpedig egyszer az autópályák is véget érnek, a gyárak is megtelnek gépekkel, és ettől még nem leszünk versenyképesek – magyarázza Augusto Mateus közgazdász, volt pénzügyminiszter, mitől kezdett zuhanásba a portugál rakéta.

S hogy akkor merre tovább? Mateus az órájára mutat. – Ön szerint csak azért vettem ezt a karórát, mert tudni akarom az időt? Nem. Azért, mert egyéninek találtam, és mert örömet szerez, hogy hordhatom.

A professzor széttárja a karját: ennyi az egész. A gazdaság nem az alapanyagokról szól, hanem az értéktermelésről. Nem azt kell mondani: holnap nyitok egy kétszáz négyzetméteres boltot, és punktum; ehelyett azt kell felmérni, mire van kereslet. A hatalmas EU-támogatásokat bezsebelő portugálok ilyen egyszerű dolgokról feledkeztek meg.

– Nem vettük észre, hogy megváltoztak a játékszabályok. A gazdasági növekedést most új irányba kellene terelni, és erre az EU-alapok már nem tanítanak meg – figyelmeztet Mateus.

Ötletekben ennek ellenére sincs hiány. Ott van mindjárt a szociáldemokrata (de valójában jobboldali) párt, a PSD miniszterelnök-jelöltje, aki show-műsorba hajló választási nagygyűlésen színes füstgomolyagból lép elő, hogy a mikrofonba dörögje kampányígéreteit.

– Velem nem épül új híd a Tejon, amíg a nyugdíjak ilyen nyomorúságosak! Velem nem épül új nemzetközi repülőtér, amíg a gyermekek három évet várnak egy műtétre! – szónokolja Durao Barroso. Ő csak arról nem beszél, miből akarja felemelni a nyugdíjakat vagy megreformálni az egészségügyet, ha a március 17-i voksolás után kormányra kerül. Ezt persze senki sem kérdezi tőle; hagyják, hadd beszéljen legújabb vesszőparipájáról, az „adósokkról”. Az már csak az esti tévéhíradó tudósításából derül ki, hogy a hallgatóságból senki sem tudja, mit is kell adósokk alatt érteni.

Demagóg, de felettébb hatásos érvelést választ az ellenzék vezére: abban a legtöbben egyetértenek, hogy a hat éve kormányzó szocialisták túlköltekezték magukat. Nemrég még Brüsszelben is megdorgálták Portugáliát a túl magas költségvetési hiány miatt.

Kilenc neves portugál közgazdász (bal- és jobboldaliak egyaránt) kiáltványt tett közzé az egyik napilapban, a közkiadások visszafogását, az államháztartás „talpra állítását” sürgetve. Ahogy Barroso mondja a pártgyűlésen: a portugál gazdaságot az intenzív osztályra kell küldeni.

– Portugáliában tíz új stadion épül a 2004-es labdarúgó Európa-bajnoksághoz. A 2000-es bajnokságot megrendező Belgium és Hollandia egyetlen stadiont sem épített. Persze azok sokkal szegényebb országok... – jegyzi meg gúnyosan Miguel Beleza, a kiáltvány egyik aláírója, aki szerint a futballrendezvény a szocialista kormány újabb megalomán terve.

Adósokk helyett Beleza gazdasági sokkot ajánl. „A közvélemény meg fogja érteni” – bizakodik. Lesz is mit megérteni. A professzor szerint elkerülhetetlenné vált visszafogni a közkiadásokat: leállítani jó néhány építkezést, befagyasztani a köztisztviselők fizetését (amely az elmúlt években többet nőtt, mint a magánszektor bérei), vagy kevesebbet költeni a hadseregre. Ez utóbbi egyébként már meg is valósult, amikor a portugál haditengerészet hajóit szégyen szemre visszarendelték a kikötőkbe, mert kiderült, hogy elfogyott az üzemeltetésre szánt pénz...

Egy dolgot mégsem értek. A választási kampányban minden párt elismeri, hogy gazdasági válság van, és a politikusok a megoldást egyetlen bűvös szóban foglalják össze: termelékenység. Növeljük a termelékenységet, s akkor Portugália ismét az élre tör. De hogyan? Az EU-n belül a portugáloknál a legmagasabb a foglalkoztatási arány, tehát (szinte) mindenki dolgozik. Mi akkor a baj?

– A Világkereskedelmi Központ elleni merénylet után a következő viccet mesélték mindenütt. Ha a terrorakciót Lisszabonban követik el, egyetlen halálos áldozat sem lett volna. Ilyen korán még senki sincs bent a munkahelyén – foglalja össze Rui Alexandre, mi is a gond Portugáliában. Rui eleinte privát ügyvédi irodában dolgozott, reggeltől estig, megállás nélkül. Amikor később az egészségügyi minisztériumban vállalt munkát, a kollégák többsége bolondnak nézte.

A közigazgatásban ugyanis minden másként zajlik. – Az emberek tíz óra körül megérkeznek, aztán elmennek kávézni. Némi munkát elvégeznek, majd jön az ebédidő – idézi fel első benyomásait.

Alexandra Santos, az ifjú doktornő is csalódott. – Hiába megyek nyolcra dolgozni, ha tízkor felhívom a laboratóriumot, hogy a leletek iránt érdeklődjem, és azt mondják, próbáljam meg egy óra múlva, mert az illetékes még nincs bent – háborog.

– Sokan dolgoznak, de nem elég jól, ráadásul az emberek gyakran hiányoznak – ad ízelítőt a változtatni valókból Joao Ferreira do Amaral, az euroszkeptikus hírében álló portugál közgazdász. „Ugye egyik párt sem mondta meg, hogyan szeretné növelni a termelékenységet?” – kérdezi rögtön, mivel úgy tartja, honfitársai kiválóak a helyzetelemzésben, a megoldáskeresésben azonban kevésbé remekelnek. (Ami az elemzést illeti, a portugál termelékenység jelenleg az EU-átlag 43 százaléka.)

A kulcsszó az oktatás: képzetlen a munkaerő, nem elég hatékony a közigazgatás és a vállalatvezetés. A hivatalos statisztikák szerint a lakosság egytizede még mindig analfabéta – érvel Ferreira do Amaral. Kollégája, Augusto Mateus a „kollektív hatékonyságban” látja a kiutat: gyorsan kell beérni a munkahelyre, az árut gyorsan elkészíteni és a helyszínre szállítani, a szakértői véleményeket is gyorsan megírni; a felemelkedés csupán „hálózatban” valósítható meg. A befektetett pénz, például az EU-támogatás igen hasznos, de csak ha ki is használják – vonja le mindjárt a tanulságot a tagjelölteknek.

– Aki az utóbbi tíz évben többször járt Lisszabonban, ne mondja, hogy semmi sem változott! – védi a mundér becsületét a szocialista kormány legfiatalabb államtitkára, a 29 éves Joao Nunu Mendes. A brüsszeli pénzek szétosztásáért felelős politikusfelfedezett büszkén mutogatja a színes grafikonokat. A nyolcvanas évek végén az egy főre jutó portugáliai GDP az EU-átlag 58 százaléka volt, míg mostanra 75 százalékra sikerült feltornázni (Lisszabon és térsége már a száz százalékot is meghaladta). Évente több uniós támogatás érkezik Portugáliába, mint a központi költségvetésből megvalósított beruházások értéke – érzékelteti az államtitkár, hogy az országnak van miből hasznot húznia.

Bár a nyugat-európai jólét háromnegyedét már sikerült elérni, Nuno Mendes azt jósolja, hogy az utolsó nagy ugrás (75-től a száz százalékig) jóval nehezebb lesz. Konkrét célokból mindenesetre nincs hiány: 2006-ra kész lesz a teljes autópálya–hálózat – ígéri a tervezési minisztérium ifjú titánja. Ami pedig a túlzott költségvetési hiányt illeti? Csak legyint: „A hirtelen fejlődéssel az emberek ambíciói is nagyobbak lettek. Ekkora növekedés és ennyi beruházás mellett a költségvetési egyensúlyt nem könnyű fenntartani.” S hogy Görögország lehagyná Portugáliát? Ugyan, nevetséges!

Pedig a görög példával fenyegetőzik a PSD egykori miniszterelnöke, a kampány alatt saját politikai életrajzát megjelentető Cavaco Silva is. Megint mások a gazdaságilag fejlettebb spanyol szomszéddal riogatnak.

– Portugália nem eladó! Portugália nem az El Corte Ingles! – harsogja a konzervatív Néppárt vezére. Paulo Portas okkal hivatkozik a spanyol áruházláncra: a közelmúlt kereskedelmi szenzációja a Lisszabonban megnyílt El Corte Ingles, amelyet eleinte megrohamoztak a főváros kereskedelmi központokra kiéhezett lakói.

A spanyolok egyébként ügyesen felvásárolták a portugál ruhagyártás, élelmiszeripar és bankszektor jó részét is, amire természetesen megvan a válasz Portugáliában: Spanyolország nagyobb, tehát fejlettebb. Az elnyomott kis szomszéd teóriájára ugyanakkor rácáfol a britek mellett meggazdagodó ĺrország vagy a németek mellett zavartalanul virágzó Dánia (hogy a francia–német duó árnyékában „tengődő” Svájcot ne is említsük).

– Az emberek azért nálunk is meggazdagodtak, elég megnézni, mekkora autókkal járkálnak manapság Lisszabonban. Tíz–tizenöt évvel ezelőtt ez még egészen másként volt – emlékszik vissza Luísa Meireles, az Expresso című hetilap külpolitikai rovat vezetője. Noha a portugálok hajlamosak sokat fogyasztani, és például az egy főre jutó autók tekintetében az elsők között vannak az EU-ban, ha az oktatást vagy az egészségügyet nézzük, mindjárt a sor legvégére szorulnak vissza. Luísa szerint a kifulladt gazdasági növekedés újraindításához olyan fájdalmas intézkedések kellenek, amelyekről a választási kampány idején senki sem szívesen beszél.

S valóban, a pártok feltűnően kerülik a kellemetlen témákat – mintha elfelejtenék, a szocialista kormány vesztét éppen az okozta, hogy óvakodott minden népszerűtlen intézkedéstől, és rendületlenül rózsaszín képet festett az országról. António Guterres miniszterelnök legnagyobb hibájának a határozatlanságát tartják (2001 végén le is kellett mondania, mert a helyhatósági választásokon pártja csúfos vereséget szenvedett, és ekkor írták ki a másfél évvel előrehozott voksolást). A szociáldemokraták választási plakátja szerint Portugália lemarad az európai vonatról – és tegyük hozzá, így ismét csak az óceán felé fordulhat, az egykori nagyság emlékein elmerengve.

Nem véletlenül hasonlítja a brazil aranyhoz a Portugáliába áramló EU-pénzeket Joana Nunes Mateus gazdasági újságíró, mellesleg Augusto Mateus közgazdász lánya. A felfedezések korában Portugália eltékozolta a Brazíliából odaömlő aranyfolyamot, és végül nem lett belőle gazdag ország. Ha nagyon összeszedi magát, most még lehet – amíg tart a brüsszeli aranyeső.

Ám valahogy a latinos bizakodás és derűlátás is kiveszni látszik a portugálokból. A legújabb felmérés szerint a polgárok több mint fele (53 százaléka) azt gondolja, a fizetése sosem éri el az EU–átlagot. 17 százalékuk szerint ez ötven év múlva történik meg.

Alexandra persze úgy véli, „spanyol tartományként” erre is hamarabb lenne esély. Addig is, spanyol ruhában várja, hogy a sorsa jobbra forduljon. És azt mondja, ezentúl nem jár be olyan korán dolgozni.

Lisszabon, 2002. március