Élhető és érthető város

Ha létezik olyan portugál város, amelyet úton-útfélen ajánlottak, dicsértek nekem, s amelyet szerettek előttem, akkor az csakis Porto lehet. Talán emiatt dobogott hevesebben a szívem a Bragából az egykori római tartomány, Portus Cale szerint elnevezett városba vezető, alig egyórás autóúton. Meglehet, az egyre növekvő, itthonról és a világ nagyvárosaiból már jól ismert városi dugó miatt lüktetett egyre jobban egy erecske a halántékomon, amelyet az Estádio do Dragão, vagyis a Sárkány Stadion nagyléptékű épülete előtt elhaladva tapintottam ki. Az aréna a 26–28 fok körüli portói nyárban magányosan állt, ottjártunk előtt az FC Porto játékosai a bajnoki trófeát közösen markolva, együtt ugrottak fel örömükben. Akkor május volt, a portugál első osztályú labdarúgó-bajnokság végső mérkőzésein a Feirense csapatát páholták el. Ámde aznap, amikor érkezünk, abszolút nem történelmi esemény miatt került szóba az egyik legsikeresebb portugál csapat. Iker Casillas, a Portóba szerződött Európa- és világbajnok spanyol kapus kiírta a Twitter mikroblogjára, hogy miközben egy baráti vacsorát költ el valahol, azon morfondírozik, vajon az 1969-es holdraszállás valóban megtörtént-e. „Szerintetek megtörtént?” – szegezte a kérdést rajongóinak, akik szép számmal vannak: több mint nyolc és fél millióan olvasták a gondolatait, nézték a fotóit. Sokan szavaztak, a voksolók fele nem kételkedik az Apollo–11 expedíciójában. Egy másik tábor erősen osztja Casillas véleményét, hogy nem lépett ember más bolygónak a felületére. 

Amióta befutott a Harry Potter-trilógiával, azóta rengeteg ember szeretne belépni a Livraria Lellóba, vagyis a Lello fivérek kétszintes könyvesboltjába – magyarázza egy már kora reggel stresszesnek tűnő portói lány a neomanuelista stílusú főhomlokzat alatt. Könnyen rájöhetek, akkor ez azt jelenti, végig kell állnom a hosszú sort az enyhén lejtő Rua das Carmelitason. Ha annyian nincsenek is, mint Casillas netes követői, mégiscsak évente minimum egymillióan keresik fel az intézményt. Valahol a sor legvégén, egy kis keresztutca sarkán trombitás ül az egyik kirakat tövében, zenéje üdítő a monoton ácsorgásban. A látogatóközpontban, amely egy másik épületben van, J. K. Rowling könyveinek portugál kiadásai fogadnak, az összes Potter-kötet, valamint a varázslótanonc univerzumába kalauzoló egyéb történetek egymásra rakodva. A kasszához kígyózó sornál gyerek- és kamaszrajzok lógnak a falon. Hermione magas sarkúban tipeg, abroncsos szoknya van az alsótestén, a frizurája olyan, mint Minnie egéré, mindez egy brazil kislány piros tollal készített rajzán. Hátrább portugál kötetek csüngnek alá, ezek a legkülönbözőbb műfajokból lehettek összeválogatva; földrajzi, csillagászati és verseskötetet is felfedezek. 

A majdnem kétszáz éves, neogótikus könyvesbolt zsúfolásig tele van turistával, mégis a fényképezkedni vágyók tengerében hullámozva azt próbálom hinni, apró szigetként funkcionálhat a könyvbarátoknak. (Félreértés ne essék: képet nekem s rólam is kell készíteni, de az, ami itt megy, lökdösődéssel, elmormogott szitkozódásokkal, hadonászó szelfi-botokkal, na, az már sok.) Az egy dolog, hogy akkor, amikor az 1990-es években J. K. Rowling a városban angoltanárként dolgozott, állítólag beleszeretett az üzletbe, s később ez inspirálta a Potter-világ központi helyszínének, a Roxfort könyvtárának megalkotására. Az meg egy másik, hogy máig könyvkereskedésként működik. Vannak, akik vesznek is egy-egy példányt, leginkább az előtérbe kiállított Sherlock Holmes-zsebkönyvből, az ízlésesen összerostált Poe-novellákból. Jonathan Franzen Tisztaság című kötete hiába az utóbbi évek egyik fontos műve az amerikai irodalmi életből, senki sem nyúl utána. Így van ezzel az a könyv is, amely Sylvia Plath leveleit foglalja magában, pedig a költő-írónő a szemébe omló szőke fürtökön át, vajszínű fürdőruhában nézi az érdeklődőket a borítóról. A fagerendás, galériás felsőszintű könyvesboltot megéri felkeresni – a színes üvegablak például, amelyben egy mottó és az alapító nevének kezdőbetűje látható, Róth Miksa kreációihoz fogható. 

A felső szint rejti tucatnyi író, gondolkodó öklömnyi méretű gipszarcképét, a jópofa fejek a vonatkozó szerzők műveire vannak illesztve. Ugyancsak ezen a szinten, leghátul, fakeretes üvegajtó zárja el az utat, bent újabb könyvrengeteg, de azok talán nem eladók. Abból gondolom, hogy az egyik dolgozó nagy precizitással nyúl utánuk. Mindenesetre az elzárt ajtó előtt nyúlfarknyi kiállítás van Joan Miró könyvillusztrációiból, egy vagy két vitrinben azok az életében megjelent kötetek sorjáznak, amelyekhez rajzokat készített. A kötetek között van Pablo Neruda, René Char verseskönyve is, látványuk számomra azt tükrözi, hogy ma már szinte elképzelhetetlen távlatú az a világ, amelyben a kor legjelentősebb költői az egyik legjelentősebb képzőművésszel közösen dolgoztak. 

A portugál városokban nem lehet megkerülni a székesegyházakat, s az igazság az, hogy nem is lenne ildomos. Sétánk során, amely a könyvesbolttól a Séig vezet, elhaladunk egy olyan templom mellett, amely össze van nőve a Klerikusok Tornyával, a Torre dos Clérigosszal. Különböző okokból kifolyólag nem visz rá a lélek minket, hogy felmásszunk a 225 lépcsőfokon a 76 méteres gránittoronyba, így azt sem tudjuk meg, pontosan milyen funkciója lehetett hajdanán. Talán őrtorony, esetleg tűztorony lehetett, vélelmezem, miközben a piszkos, néhol romos házak között kifeszített girlandok alatt ügetünk lefelé. Portóban meredekek az utcák, lépcsőből is jól el vannak látva. Klasszikus város, zárvány a múltból, de csodálatos. 

Ezt a képet erősíti a katedrális, habár különleges, erődszerű külsejével már-már rideg látványt nyújt. Ékkövét, a bronzbarna oltárt csak a betérőknek tartogatja. (Közbevetőleg: egy másik templom, az Igreja São Francisco még nagyobb élményt kínál. Gyönyörű barokk aranybelsőjével – méltóságteljesen aranyozott az oltár, a mennyezet, az oszlopok is – egyike a legszebb egyházi épületeknek, amelyekben jártam.) A puritán, dekoráció nélküli kőfalak évszázados múlt őrzői, engem leginkább az foglalkoztat, ha tudnának, miként mesélnének I. János portugál király és Lancasteri Filippa, a Plantagenet-házi III. Eduárd angol király leányunokája esküvőjéről, amely a windsori szerződés megpecsételéseként itt tartatott 1387-ben. A gótikus kerengő díszei volt fényük hiányában is meseszépek, a kék-fehér azulejo csempekövek számtalan portugál történelmi helyszínen idézik fel a közös arab–ibér múltat. A Sé egyháztörténeti tárlata a félszigeti kalandozásunk során korábban már megtekintett templomi kiállítások ellenére sem unalmas. A fájdalmas Krisztus feszületen, kegytárgyon, réges-régi könyv lapjain is megjelenik, a díszes papi ornátusok és süvegek mellett az egyik teremben a kazettás famennyezet is megér egy misét, hogy úgy mondjam. Fentről pedig, mint az várható volt, belátni a várost, amelynek ott, a magasban elül a zaja. Úgy tűnik, legalábbis számomra, mintha a lenti, egyszínű gótikus kerengő, a megfeszített istenfiával a középpontban, elnyelné Porto nem szűnő lüktetését. 

Az óváros kusza utcahálózatáról mi sem tanúskodik hitelesebben, mint potyára megtett leereszkedésünk a nagyszámú templom, zárda és múzeum közül az egyikhez, ahonnan sajnos mégsem vezet út a folyópartra. Némi kerülővel, lejutunk a Cais da Ribeira negyedbe, ahol a régi városfal tövében éttermek, üzletek hada készteti megállásra a vizitelőt. Édesanyámmal mégis egy életkép előtt cövekelünk le: apuka tekerőszerű hangszer karját forgatja, mellette egy szebb napokat is látott asztalon viharvert bábukkal, megtépázott sakktáblán két kisgyerek játszik. Egy hasonló állapotú kisbútoron kakas ácsingózik, elsőre fel sem tűnik, hogy az egyik kisgyerek vállán meg papagáj ül. Tömeg nézi a szokatlan jelenetet, csörögnek a fémeurók a produkció befejeztével. 

Egyáltalán nem szükséges, de mi jegyet váltottunk a Casa do Infantébe, amely egykoron királyi vámház és pénzverde, egyben Tengerész Henrik királyi herceg szülőháza volt. A sokszor átalakított épületben kiállítás mutatja be a portugál felfedezési hullámot: egyéb helyszínek mellett Ceuta, az Azori-szigetek, Brazília, Makaó is a meghódított területek közé tartozott, betelepítették az addig lakatlan Madeira szigetét, Vasco da Gama és Magellán pedig sorsdöntő utakat tett. Az egykori expedíciók kiindulópontján, a kikötőben boroshajók (barco rabelos) viszik az utasokat, de mi inkább végigsétálunk a Lajos király nevét viselő hídon, amely úgy 150 évvel ezelőtt a világ egyik leghosszabbja volt. A Portugáliát korrektül bemutató útikönyvünk szerint a Douro felett magasodó fémhídról gyönyörű a Portóra néző kilátás, ez a lemenő napfényében halmozottan igaz. (A szerkezet fenti szintjére, ahova előzőleg tévedtünk, modern villamos vágtat át a két városrész felett, de a magasságpártiak is rendre átsétálnak rajta.) 

A portugáliai életkörülményekre jellemző, hogy a híd Vila Nova de Gaia-i oldalán napbarnított fiatalok performansszal irányítják magukra a figyelmet. Félmeztelenre vetkőzve másznak fel a híd tartópillérjeire, hogy onnan halált megvető bátorsággal csapódjanak a folyó cseppet sem meleg, se nem langyos vizébe. Van köztük, aki szaltózik, aki bombát ugrik, de olyan is, aki felkiált az alatta szétváló vízbe csobbanva. És addig, amíg felkapaszkodnak a sziklákon, hogy mutatványukat újra kezdhessék, társaik egy-egy viseltes sapkát szorongatva körbejárnak: ára van a mutatványnak. 

A part menti pincék közül a legtöbb egyben múzeum is, de a hangsúly mégis mi máson lenne, mint a portói eladásán és kóstoltatásán. Biztosan érdekes a város logójává vált Sanderman borkereskedés pincevezetése, de számunkra egy finom bikahús vagy szték, esetleg a tenger kincsei, mondjuk paella formájában a Porto Cruz gyümölcsös előízű, „pink” szekciójával kísérve sokkal tartalmasabb elfoglaltságnak ígérkezett portói vizitünk mindhárom estéje során. 

Ez az a világ, ahol szívesen élnék – állapítom meg az estebédem után ejtőzve. A folyópartról belátni a meredek sziklafalakra húzott óvárost, a folyó messze kanyarog, a nap éppen lebukik. A múlt itt még él, az épületek többsége messze esik mindentől, ami modernnek lenne nevezhető, ez pedig egy döcögő kis villamossal párosulva olyan esszenciát kínál, amely sok metropoliszra ráférne. A helyiek, noha idegen nyelvet egyáltalán nem vagy csak alig beszélnek, szívélyesek és érdeklődőek. A macskaköves utcákon betűrt inges, öltönyös öregurak és kimért asszonyok bandukolnak felfelé, s a sajttortával lezárt vacsorámat követve egyre inkább nem értem, honnan az a nagy vitalitás, amellyel meg vannak áldva. Amikor később lehetőségem adódik rá, az egyik szépkorúnak fel is teszem a kérdést. Szívből hisznek, már ami a vallásosságot illeti, aztán a munka és a család következik a fontossági sorrendben. Na meg a halételek és a portói borok, szól közbe valaki az utcáról. Tökéletesen érthető. 

Mészáros Márton