Dél-Oszétia, a látszatország

A grúz fővárosból, Tbilisziből alig másfél órát kell autózni északnak, hogy elérjük Dél-Oszétiát. Közben a távolban feltünedeznek a Kaukázus áprilisban is havas csúcsai. A tűzszüneti vonalhoz közeledve, az egymást követő falvak biztonsági okból más-más színűre festett kerítései között suhanunk el. Az út mentén az előző déloszét elnök fia által a 2004-es grúz offenzíváig működtetett feketepiac nyomait fedezni fel: egykor orosz fuvarokból utántöltött benzintartályok tátonganak ma már üresen, de virágzott itt egy fegyver- és kábítószerpiac is. (A sikerrel indult 2004. augusztusi offenzívát valamiért Washington rendelte vissza.)

Tilos a fotózás

A „határátlépéshez” az orosz békefenntartó erők, a grúz rendőrség, végül a déloszét „bevándorlási hivatal” ellenőrző pontján kell átjutnunk, ugrásra kész katonák között, akik a tudósítók láttán egyaránt idegesek lesznek. Bár az EBESZ-misszió biztonsági főnökének, Belágyi Lászlónak a kíséretében érkezünk, percekbe telik előre egyeztetett beléptetésünk, s mindannyiszor a lelkünkre kötik, hogy fotóznunk, filmeznünk tilos. Az útpadka két oldalán áruval érkezett autók várakoznak, hogy átmenjenek a mindenkiben kémet sejtő oszétok aprólékos regisztrációján.

Chuinvali egy nagyobb falu

A 90-es évek elején elszakadt, megyényi „köztársaság” annak ellenére komoly tüske Grúzia testében, hogy saját vezetői szerint is csak 70 ezer lakosa van. Mások szerint ez legfeljebb tavasztól őszig igaz, az ilyenkor járható Roki-hágón át Észak-Oszétiából is sokan átjönnek. A közeli főváros, Chinvali csak 13 ezer lakosú, inkább hasonlít egy nagyobb falura. Kalauzunk a „külügyminiszté?riumba” visz, hogy regisztráljanak minket. Az épület mintha egy rég félbemaradt tatarozás befejezésére várna. Míg elszöszmötölnek az engedélyünkkel, a tárca egyik fiatal vezetője, Kolja lelkesen válaszol néhány kérdésünkre. „Igen, Dél-Oszétia rövidítését láttuk a rendszámok többségén (RSO), mellette a fehér–piros–sárga nemzeti trikolórral (a többi kocsi orosz táblát visel). Itt a legtöbben oszétul beszélnek és oroszul, bár van még némi grúz lakosság is.” Velük nincs bajuk, de azt a 25 ezer grúzt árulónak tartják, akik 1991-ben egyetlen éjszaka alatt elmenekültek, amikor a friss önállóságukat védő oszétok – hírét véve a készülő grúz támadásának – kihirdették, hogy az utolsó töltényig harcolni fognak.

Rubellel fizetnek

A hivatalos fizetőeszköz az orosz rubel. (A Dél-Oszétia költségvetésére szánt pénzeket Oroszország a Moszkvai megye büdzséjéből csípi le.) Legtöbben az orosz Megafon mobilszolgáltatót veszik igénybe. Elérhető ugyan az egyik grúz hálózat is, de Kolja szerint ez többnyire szóba sem jön; ő maga egyetlen kopeket sem hajlandó az ellenség zsebébe juttatni. Az itteniek 99 százaléka orosz útlevéllel rendelkezik, így szabadon járhat át az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétiába, vagy utazhat akár Moszkváig.

„Putyin a mi elnökünk”

Mikor a párducos-címeres pecséttel ellátott papírjainkat végre megkapjuk, Kolja újra megtiltja, hogy útközben középületeket vagy egyenruhásokat fotózzunk. Az EBESZ-kirendeltség, majd a kormányépület érintésével, az orosz–grúz–oszét „egyesített békefenntartó erő” bázisára indulunk, hogy tanúi lehessünk a magyar küldöttség ottani találkozójának. Útközben számos szétlőtt vagy elhagyott házat látunk. Lélek alig van az utcán, a férfiak nagy része egyenruhát visel. Két óriásplakát mellett haladunk el. Az egyiken Vlagyimir Putyin fényképe áll, alatta a szöveg: „Putyin a mi elnökünk”. (Az itteniek szinte maradéktalanul részt vettek az elmúlt félév két oroszországi választásán.) A másik együtt ábrázolja Észak- és Dél-Oszétiát, rajta a jelszó: Oszétia oszthatatlan.

Mire megérkezünk, a küldöttség már a bázison van, és vezetőnk hiába ismer minden tisztet, nem engednek be minket, s az utcán sem engednek fotózni. Belá?gyi ezt szigorúan be is tartatja - mi már messzi leszünk holnap, de neki még vissza kell jönnie tárgyalni, s nem játszhatja el azt a bizalmat, amelyet évek munkájával is csak hártyavékonyra sikerült hizlalni az itteni robbanékony helyzetben. Mint mondja, az EBESZ megfigyelőit, de őt is újra és újra azzal vádolja az orosz és az oszét fél, hogy Grúziának kémkednek.

Grúz mintatelepülések

A bázisról hirtelen kigurul a magyar küldöttséget is szállító konvoj. Az utolsó kocsiból kiugró Kolja nem szabadkozik, hogy nem járt közbe bejutásunkért. A következő úticél a fővárost három felől körbevevő grúz enklávék egyike, Chinvali északi határában, oda talán bejuthatunk. És megtörténik, amit előre sejtünk: hiába zárkózunk fel az elviharzó terepjárókhoz, a következő ellenőrzőpontnál csak Kolja vár be, jelezve, hogy – sajnos – oda sem mehetünk. A küldöttség visszainduló tagjai utólag elmondják: sok pénzből épült házakat és teniszpályákat lehetett látni a Tbiliszi által bőkezűen támogatott mintatelepülések egyikén. Az abszurdum teteje, hogy a grúz enklávék élén ma az a Dmitrij Szanakojev áll, aki 1995-ben déloszét „védelmi miniszter”, 1999-ben pedig „mi?niszterelnök” volt, amíg riválisai ki nem tették a szűrét.