Csak az évfordulón emlékeznek a Kurszkra

A Kurszk a végzetes út előtt– Természetesen elküldjük a levelet, a miénkkel együtt – mondja az ötvenes férfi meglepően hangosan a tőle pár lépésre álló fiatal hölgynek, miközben fáradtan a homlokára tolja a szemüvegét. A nő megköszöni, elmegy. – Magával beszéltem telefonon? – kérdi tőlem is ugyanazzal a hangerővel, majd halkabban hozzáteszi – elnézést, a hölgy, aki az imént kiment, hallássérült. Az ő férje is a Kurszkon halt meg, és a kétgyermekes özvegynek most próbálunk pénzt szerezni egy hallókészülékre.

Igor Kudrin, egykori tengeralattjáró-parancsnok, jelenleg az általa nyolc éve alapított klub elnöke, homlokán szemüveggel kísér a pincehelyiségben lévő klubból az irodájába. A folyosó nagy mennyiségű olajfestékkel kezelt falain gyermekrajzok függnek, többnyire a szokásos mosolygó napocskával a kék víztükör felett, amely mélyben úszó szürke tengeralattjárót takar. Az egyiken versike is olvasható a vidám tengerészekről.

– Most készülünk a tragédia harmadik évfordulójára, amelynek az idén különös hangsúlyt ad, hogy a 118 áldozatból itt eltemetett 32 tiszt és matróz fölé a Nemzeti Katonai Alap pénzéből emlékművet állítunk az elhunytak tiszteletére. Az országban közülük itt, a szerafimovszki temetőben nyugszanak a legtöbben.

A klub azonban nem kizárólag a kurszki áldozatok emlékét ápolja, vagy a hozzátartozóknak segít. Egyrészt közösséget jelent minden tengeralattjárón szolgáló katona számára – szemben a már a szovjet időkben is létező Veteránok Egyesületével, amely csak tiszteket fogad be, őket is csak húsz év szolgálat után – másrészt folyóiratot ad ki a tengeralattjáró-flottáról.

– Jelenleg 1600 tagunk van, többségükben tisztek, de van 83 özvegyasszony is, no meg a tiszteletbeli tagok, például Harrison Ford. – Igor Kudrin és kollégái több dokumentumfilm elkészítésében szakértő-ként vettek részt – így a Discovery hatrészes sorozatában – amikor a K–19 The widowmaker alkotógárdája megkereste őt. Az egykori parancsnok egy hónapot töltött a kanadai Halifaxban a forgatáson. Elárulja, hogy a film izgalmas lehet ugyan a nézőknek, de a K–19 ma élő tagjai szerint vajmi kevés köze van a valósághoz. Köreikben megértő fülekre talált, amikor Harrison Ford azt nyilatkozta: „A helyükben én sem hinnék Hollywoodnak”.

Szerteágazó tevékenysége ellenére a klub nincs reflektorfényben, a Kurszk katasztrófájának évfordulója az a nap, amelyik minden évben rájuk irányítja a figyelmet.

– Mintha más tragédia nem is történt volna soha! – Igor Kudrin neheztelésének személyes oka is van: parancsnoka volt annak a tengeralattjárónak, amely – az ő parancsnokságát követően – 1986-ban 16 rakétával a fedélzetén elsüllyedt az Atlanti-óceánban. Akkor négy ember halt meg, a legénység többségét sikerült evakuálni a tűz következtében órákig a víz felszínén sodródó hajóról.

– Az elmúlt ötven évben több mint 700 katona halt meg a tengeralattjárókon. Hozzátartozóinak soha, senki nem nyújtott semmilyen támogatást – állítja a klub elnöke, eltekintve az 1986-os esettől, amikor egyszeri 500-500 rubeles segélyt kapott a négy család. Igaz, a balesetek, a tengeralattjárók elvesztése – atommeghajtásúból orosz részről négy – nyilvánosságot sem kapott, a már említett 1986-os eset kivételével, amelyről egy rövid jelentést adott a TASZSZ.

Ezzel szemben a Kurszk katasztrófáját követően a családok 720 ezer rubelt – egy tengeralattjáró-parancsnok 2000-ben megállapított tízéves fizetését – kaptak. Ha volt, akkor a feleség, ha nem, akkor a szülők. Ezenfelül mind a szülők, mind a katonák saját családjai lakást is kaptak Oroszország bármely területén. ĺgy ma Péterváron 39 család él a „kurszkiak” közül, míg a tragédia előtt nyolcan voltak péterváriak.

A klub azt szeretné, hogy a Kurszkon kívüli 600 áldozat hozzátartozói is kapjanak támogatást, ezért céljuk, hogy összefogjanak az egymástól elszigetelten működő, a tengeralattjárók áldozatainak családjai számára pénzt gyűjtő jótékonysági szervek.

– Először az 1989-ben 42 áldozatot követelő Komszomolec tengeralattjáró áldozatainak családjait segítő alap döntött úgy, hogy más hajók áldozatai után maradt hozzátartozóinak is igyekszik segíteni. Mi most velük szeretnénk együttműködni, bár nehéz a dolgunk, ugyanis hozzánk még mindig a „kurszkiak” megsegítésére küldenek pénzt a támogatók, és ezeket a pénzeket nyilván nem adhatjuk másnak, akkor sem, ha tudjuk, akad elég katonaözvegy és -árva, aki jobban rászorulna.

Igor Kudrin számításai szerint a Kurszk áldozatainak családjai egyenként 50-100 ezer amerikai dollárnyi segítséget kaptak eddig. Ebből jelentős summa a klub segítségével jutott a címzettekhez, ami igen hamar kivívta az állami pénzügyi szervek figyelmét, de a vizsgálatok nem tártak fel semmilyen visszaélést. Az elnök szerint az ellenőrzések annak köszönhetők, hogy szervezetük hangosan követeli a segítséget más családoknak is.

– Kétségtelen, hogy a Kurszk halottai után a családok komoly támogatást kaptak, igaz – bár ezt nem hangoztatják a hivatalos körök – a lakáson túl említett 720 ezer rubelt, amelyet szerintem differenciáltan, a támogatandó személyek száma, és nem családonként kellett volna szétosztani – valójában nem az állam, hanem Putyin elnök kérésére a nagyvállalatok adták össze.

A többi tengeralattjáró áldozatainak családja számára a segítségnél egyelőre kézzelfoghatóbb eredmény, hogy a hidegháború idején ezeken a harci eszközökön meghalt katonáknak sikerült emléket állítani a pétervári Nyikolaj Bogojavlenszki-székesegyházban. A templom falain aranyozott betűkkel, hosszú márványtáblákon őrzik az áldozatok nevét.

Viktoria Sztankevics 26 éves fiát vesztette el a Kurszk tragédiájakor. Alekszej Sztankevics a Kirov Katonaorvosi Akadémián végzett idegsebészként, a Kurszkon négy hónapja dolgozott az orvosi szolgálat vezető tisztjeként.

– Mindig orvos akart lenni, sőt 13 évesen már kifejezetten katonaorvos, nem volt mit tennem, amikor jelentkezett a leningrádi katonai középiskolába. El kellett engednem – mondja a zenepedagógus édesanya, aki akkor két fiával, 50 éves katona férje halála után özvegyként, később második, szintén katona férjével együtt a kelet-ukrajnai Gluhovóban élt. – ĺgy megritkultak a közös zenélések, ahol a két fiam hegedült, én pedig zongoráztam. – Viktoria fotóalbumot emel le a Néva partjától nem messze lévő háztömb egyszobás, földszintes lakásának konyhájában álló szekrényből. A lakás takaros, frissen bútorozott. Egyike annak a 39 pétervári lakásnak, amelyet a flotta adott a hozzátartozóknak.

Viktoria fehér kalapban kísér el egy darabon a pétervári napsütésben. Azt mondja, könnyebb így, hogy a fia itt nyugszik a temetőben, bár a Kurszk kiemelését eleinte ellenezte, hogy ne kelljen újra átélnie a fájdalmat. De most jobb, hogy tudja, kimehet a fiához. Élni kell, mondja, a másik fia segítőkész anyjaként és nagymamaként. Rám mosolyog, és elköszön a Néva sugárútnál.

Szentpétervár, 2003. augusztus