Csak „általános iskola”

Katalin áll a terem közepén, és öltözik. Ketten próbálják ráhúzni a fehér ruhát. Fejére szalmakalap kerül, orrára papírcsőr. Illegeti magát a tükör előtt, majd hirtelen észreveszi a kamerát, és büszke mosollyal az arcán pózol. A pesti Dohány utcai gangos házban a délutáni farsangra készül mindenki. Ezért nincs tanítás. Merthogy a körfolyosós épületben egy iskola működik immár 1981 óta. Az ide járó 186 gyerek – mai szóhasználattal – értelmileg akadályozott: intelligenciahányadosuk nem éri el az 50 pontot (az átlagemberek IQ-ja 70 és 120 pont közötti).

Erről azonban a környék lakói mit sem tudnak: a ház kapuja fölötti táblán mindössze annyi áll: Általános Iskola. – A szülők kérték még évtizedekkel ezelőtt, hogy az iskola megnevezésében ne legyen semmilyen megkülönböztetés – magyarázza Kajáry Ildikó, a Bárczi Gusztáv Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola és Pedagógiai Szakszolgálat igazgatónője. Ugyanis a szülők nehezen, hosszú idő múltán tudják elfogadni gyermekük fogyatékosságát. A gyerekek reggeltől késő délutánig vannak iskolában: kézműves-foglalkozásokon is részt vesznek. Sokan tehetségesek – mondja az igazgatónő, s hozzáteszi: mindez külső motiváció nélkül talán nem derülne ki. Az érdeklődést ki kell hozni belőlük. – Az iskola falai között, saját közösségükben, társaik között azonban hamar kinyílnak.

Az osztálytermekbe lépve a kicsik és a nagyok is rögtön hozzánk futnak: megmutatják jelmezüket, kérdik, hogy kik vagyunk. Egy babarózsaszín királykisasszony-ruhába öltözött kislány odahúz egy széket, majd leül: tessék fényképezni! – Ők már hozzászoktak a látogatókhoz, főiskolások gyakran jönnek ide gyakorlatra – magyarázza Királyné Sümegi Erzsébet, aki maga is gyakornokként érkezett ide 1984-ben, majd itt is maradt pedagógusként. Nemrégiben igazgatóhelyettessé választották. A családokat anyagilag és lelkileg is megviseli egy értelmileg akadályozott kisgyermek fölnevelése. Állandóan figyelni kell rájuk, nem képesek az önálló életre. Nem tudnak önállóan közlekedni. Más gyerekekre az ilyen dolgok ragadnak, nekik meg kell tanítani. A pedagógusok gyakran viszik őket „tanulmányi kirándulásokra”: azaz villamosozni, vásárolni, játszani. – Elmagyarázzuk, hogy kell úgy felszállni a buszra, trolira, hogy mások is elférjenek, mikor kell megnyomni a gombot – meséli Kajáry Ildikó. A gyermekek persze nemigen fognak egyedül villamosozni vagy vásárolni. Már azért sem, mert bár tíz évig tanítják őket írni, olvasni, számolni, van, aki mégsem tanul meg igazán. – Ha egy gyerek felismeri, hogy például az „apu” szó három hangból áll, és megtalálja a hozzá illő betűket is, könnyebb neki a billentyűk segítségével lepötyögni, mint kerekítgetni a betűket – magyarázza Kajáry Ildikó. Az olvasás elsajátításában a legsikeresebbek, de ezt a tudást csak kevesen használják közülük ismeretszerzésre. Ők viszont eligazodnak a televízió- műsorban is.

– Az egyik tanár mondta: ha írni, olvasni, számolni tanítjuk őket, nem mennek neki az utcán egy autónak – magyarázza az igazgatónő. – Ezzel úgymond karbantartjuk a gondolkozásukat. Ha az agy egy-egy részét megmozgatjuk, fejlődnek más területei is. Megtanulnak koncentrálni, ezért a példa az autóról.

Kajáry Ildikó szerint a legfontosabb, hogy a gyerekek, miközben tanulnak, boldogok legyenek. – Nem kell, hogy mindenki Einstein legyen. Különben meg a gyerekek nem egyformák. Van, aki megtanul alapszinten írni, olvasni és számolni is. Van olyan diákunk, aki önállóan közlekedik kerékpárral. Ő a mi büszkeségünk!