Csak a kiválasztottak tudhattak a titkos alagutak hálózatáról

Aligha akad olyan Moszkvával foglalkozó útikönyv, amely ne szentelne külön fejezetet a híres metróhálózatnak. A valaha Lenin nevét viselő, de ma már hivatalosan is csak prózaian „Moszkovszkij”-nak hívott metropolitan a sztálini korszak talán egyetlen olyan öröksége, amelyre méltán büszkék lehetnek az orosz főváros lakói. A moszkvai földalatti nemcsak méreteivel (11 vonal, több mint 160 állomás) nyűgözi le az ide látogatókat, hanem a belvárosi állomások pazar kivitelével is.

A márványburkolatok között bámészkodó turista azonban aligha sejtheti, hogy létezik egy másik metró is Moszkvában. Erre a jelenleg már négy vonalból álló, csak Metró–2-ként emlegetett hálózatra azonban nem lehet jegyet váltani, mivel hétköznapi értelemben nem is szállít utasokat. Ez a földalatti katonai, állambiztonsági célokat szolgál: alapvető feladta, hogy egy feltételezett atomháború esetén is gyors és biztos legyen a közlekedés a Kreml, a fontosabb kormányzati létesítmények és a Moszkva környéki katonai parancsnoki posztok között.

Bár a Metró–2 körül érthetően számos kérdőjel van, az bizonyosra vehető, hogy a projekt kezdete egészen a sztálini időszakra nyúlik viszsza. 1935-ben a moszkvai metró ünnepélyes megnyitásának idejére a Kreml közelében, az akkori Szovjetszkaja tér alatt már elkészült egy titkos föld alatti vezetési központ. A halandó mindebből csak annyit érzékelt, hogy a metró érthetetlen kanyarokat tett Moszkva belvárosa alatt. A Szovjetszkaja „állomás” egészen 1979-ig létezett, ekkor nagy költségekkel eltüntették az objektumot, és kiegyenesítették a vonalat. Sztálin idején azonban „kormányzati” metró még nem épült, a „népek atyja” beérte egy a Kremltől a kuncevói dácsáig vezető alagúttal is, amelyen azonban autóval lehetett közlekedni.

Az első titkos metróvonalat 1967-ben adták át. Ezt megelőzően az ötvenes évek végétől kezdve fokozatosan Moszkva környéki atombiztos föld alatti bunkerekbe költöztették ki a különböző fegyvernemek vezérkarait és vezetési központjait. Ezek a létesítmények szinte föld alatti városoknak is beillenek: saját energiaellátással, csatornarendszerrel, vízvezetékkel, levegőtisztító berendezésekkel és élelmiszerraktárakkal vannak felszerelve. A titkos metróvonalak biztosítják azt, hogy az orosz politikai és katonai vezetés egy esetleges nukleáris támadás infernójában is eljuthasson a központból ezekbe az objektumokba. Mivel azonban az „atom” jelszó kiadása után a forgalom úgyis egyirányú lenne – Moszkva központjából a bunkerekbe -, ezért a Metró-2 alagútjaiban csak egy sínpár fut. A három-négy kocsiból álló szerelvényeket az a mityisi metrógyár építette, amely – egyebek között – a Budapesten futó szerelvényeket is gyártja. A Metró–2-n egyébként békeidőben is van forgalom: igaz, nem a politikai elit, hanem a titkos objektumok kiszolgáló személyzete – takarítók, szerelők – utaznak rajta, sőt teherszállításra is használják.

Az amerikai Defence Intelligence Agency (DIA) adatai szerint a már említett 27 kilométer hosszú első vonal a Kremltől a Ramenykinél lévő föld alatti „városba”, illetve a Vnukovo–2 kormányrepülőtérhez vezet. A vonalon „megállót” építettek ki az egykori Lenin-hegyen (ma Veréb-hegy) lévő elnöki rezidencia alatt, amely megközelíthető a Lomonoszov Egyetem tömbjéből is. További megállók találhatók a KGB- (ma FSZB) akadémia, valamint a vezérkari akadémia alatt is. Ez a Metró-2 egyetlen olyan vonala, amelyből a szerelvények elméletileg átjuthatnak a normál metróhálózatba is. A www.metro.ru szerint a Luzsnyiki stadionnál lévő Szportyivnaja metróállomás utáni alagútszakaszban lévő átjáró hivatalosan a kocsik megfordítására szolgál, a végét azonban egy nagy vaskapu zárja el, amely mögött már a Metró–2 rendszere fut.

A titkos földalatti következő két szakaszát pontosan húsz évvel később, 1987-ben adták át. A 2-es számú kereken 60 kilométerével a világ leghosszabb metróvonala. Ez a földalatti is a Kreml alól indul, hogy aztán az orosz főváros déli részébe vezető Varsavszkoje sugárút mentén haladva Vidnojén keresztül elvezessen a bori kormányüdülőbe, amely alá rejtették el a vezérkar tartalék irányítási központját. Valószínűsíthető, hogy a vonalat időközben már a Kremltől 74 kilométerre délre fekvő, újonnan épített voronovói atombunkerig is meghosszabbították. Sőt a még Voronovónál messzebb fekvő Krjukovo lakosai is beszámoltak arról, hogy éjjelente vonatzaj hallatszik a föld alól.

A szintén 1987-re elkészült 3-as számú vonal is a Kremltől indul, majd a közeli Ljubjankán, a KGB-utód FSZB székhelyénél van az első megállója. A vonalhoz a moszkvai katonai körzet légvédelmi parancsnokságának Mjasznyickaja utcai épületéből is le lehet jutni. A 3-as vonal ezután Moszkva keleti felébe kanyarodik, és az Entuziasztov sugárúttal párhuzamosan haladva az Izmajlovon túli Zarja községben van a végállomása. Ez alatt a falu alatt található a légvédelem központi vezetési pontja, amely az orosz hadsereg szentélyei között is az egyik legtitkosabb. Ezt a föld alatti várost kívülálló csak a védelmi miniszter külön engedélyével keresheti fel. A 122 méter mélységben lévő bunkerben 1100 ember rejtőzhet el, állítólag meglehetősen komfortos körülmények között. A legújabb 4-es számú titkos vonalról áll rendelkezésre a legkevesebb információ. Igazából azt sem lehet tudni, hogy egyáltalán működik-e már ez a metró, vagy még mindig csak a tervasztalon létezik. Mindössze annyi bizonyos, hogy az öt évvel ezelőtti orosz költségvetésben szerepelt a megépítésére előirányzott összeg. Az amerikai kongresszus is foglalkozott az ügygyel, mivel felmerült, hogy az oroszok amerikai hitelekből finanszíroznák a beruházást. A 4-es vonal állítólag az egyes vonalból a Szmolenszkaja környékén ágazna el, hogy aztán a Győzelem emlékpark alatt áthaladva a Rubljovszkoje sugárútnál lévő atombunkernél lenne egy megállója, majd a barvihai szanatóriumnak álcázott bunkernál végződne.

Moszkva, 2002. március