Birodalmi cserepek – a szovjet zárósztori

Ukrán üzletember egy székesegyház ikonja előttFotó: ReutersA birodalmak végéről különféle történetek keringenek. A szovjet zárósztori meglehetősen egyszerű. Három öregedő férfi (Jelcin, a fehérorosz és az ukrán főnök) leutazik egy fehérorosz vadászkastélyba. Leisszák magukat, és azután aláírnak egy papírt, aminek a részleteire maguk sem figyelnek nagyon. Feldarabolnak egy nagyhatalmat. Vége a Szovjetuniónak.

„Nem így volt” – olvasom az akciót szervező egykori fehérorosz vezető visszaemlékezéseiben. „Minden recsegett. A bomlás már annyira előrehaladt, hogy biztosak voltunk abban, képtelenek vagyunk megállítani. Az egyedüli, amire vállalkozhattunk, hogy szabályozhatóvá teszszük” – írja. És különben sem voltak részegek. Persze, Jelcin később sokat megengedett magának, s ezért rájuk ragadt, hogy már akkor sem voltak beszámíthatóak. De ők – így a tanú – nem ittak, vagy legalább is „nem olyan mértékben, hogy az döntéseikre hatott volna”.

Könnyebb volt, mint a Balkánon, mereng az emlékező. A szabad tér felpuhította, megtisztította a történeteket... Akkor és később sokan azt mondták, hogy csoda, hogy ilyen békésen le lehetett egy birodalommal szemben a csődeljárást folytatni. Hogy ez csak 2-3 millió menekülttel és néhány tízezer halottal járt. Hogy az összecsapásokat sikerült a hatalmas térség néhány pontján lokalizálni. Hogy tulajdonképpen a régi-új vezetők – legalább is a potenciális fő hadszíntereken – végül is megegyeztek. Az Apokalipszis tulajdonképpen elmaradt. De a korhadás, bomlás, rothadás illatát néhány év után talán már ki lehetett szellőztetni.

De a vadászházban láthatóan senki sem tart ennyire előre. Az ukrán és fehérorosz vezetők (bár ott ezt ki nem ejtik a szájukon) a függetlenségre gondolnak, és arra, hogy akkor végre majd igazi államfők lehetnek. Jelcint más foglalkoztatja. Egyszerűen Gorbi helyére akar ülni. S valószínűleg azt hiszi, hogy a többi szovjet tagállam önmagában meszszire úgysem jut, legfeljebb fut néhány kört önállóan, s később visszajön. Hová is mehetnének? A szereplők szerint – 1991 decemberében vagyunk – a már feladott Közép-Európáról nem esik szó.

Tíz év alatt a változások forgatókönyvei az egykori szovjet tagköztársaságokat négy csoportba rendezték. Az elsőbe régóta kialakult nemzettudatú, már középkori államisággal, hosszú önálló történeti emlékezettel, autonóm magaskultúrákkal rendelkező új államok tartoznak (főleg a Kaukázusban). Az állami és etnikai határok azonban errefele drámaian különbözőek. ĺgy beköszöntött a valódi háborúk kora: menekültek százezreivel, megbénult gazdaságokkal, senki által nem elismert szakadárterületekkel, s végül a nemzeti középosztályok igen nagy részének külföldre menekülésével. ĺgy az egyébként a függetlenségi programokkal rokonszenvező grúz és örmény szakértelmiség nagy része e friss nemzetállamokat (ideiglenesen, örökre?) elhagyja.

Közép-Ázsiából az utolsó száz-százötven évben betelepült orosz, vagy oroszul beszélő európai városlakók egyre gyorsuló tömeges elvándorlása észlelhető. Ki fog bennünket gyógyítani – hallottam egyszer egy szemináriumon a taskenti referenstől, ha minden doktor Izraelbe megy? De magam is emlékszem egy külföldi szociológiakurzus Tádzsikisztánból érkezett orosz, hihetetlenül szorgalmas hallgatójára. Nincs hova visszamennem, valahol külföldön kell megkapaszkodnom – magyarázta. A nemzeti-bolsevik elitek korábbi uralma – most mozlim-autokrata formákban errefele töretlen. A lázadók velük szemben nem a külföldi rádióadásokon felnőtt liberálisok, hanem többnyire iszlám fundamentalisták. De a tálib rendszer bukása déli határaikon az ellenzéki mozgalmak logisztikáját egyelőre komolyan legyengítette.

A két európai szláv (ukrán, fehérorosz) köztársaságban először nemzetépítéssel kezdtek. 1991-ben ezekben az országokban a lakosság többsége külön államot akart, mert azt hitte, hogy a nehezebben megmozgatható, óriás Oroszország nélkül könnyebben modernizálódhat, egyszerűbben kapcsolódhat a világhoz. De egyébként igen nagy hányadában orosz anyanyelvű, vagy magát orosznak valló tömegek kulturálisan egyáltalán nem akartak a fehérorosz, vagy ukrán nemzet részévé válni. Az eredmény – elhúzódó kulturális polgárháború (ami Ukrajnában még Galícia és az ország többi részének valamilyen területi-politikai szembenállásában is jelentkezik). Ebben, legalábbis a forgalmazott kulturális tartalmak szintjén kellő muníció híján a nemzetiek mostanában veszteni látszanak. Az állami oktatásban, akár erőszakosan is, szereztek, illetve tartottak meg állasokat. De az orosz nyelv meghatározó pozíciói a könyv-, sajtó- és médiapiac a 90-es évek végére lényegében visszaálltak. Nézem az ukrán tévé riportműsorait. A riporter, a kommentátor ukránul beszél (így kötelező), de a megszólaltatott városlakók kétharmada-négyötöde oroszul válaszol. A balti köztársaságok végérvényesen szakítani látszanak Kelettel. Független állami intézményeik helyreállításában, különösen Lett- és Észtországban, skandináv patrónusok voltak meghatározóak. A lakosság felét, egyharmadát kitevő oroszokkal szembeni lényegi jogi korlátozásokat – európai nyomásra – az évtized végére valamelyest felpuhították. Az mienkével nagyjából egy időben várt EU-felvétel idejére, pedig az oroszokkal szemben még ma is létező megkülönböztetések valószínűség szerint megszűnnek.

Közép-Európára a 91-es bomlás tulajdonképpen csak áttételesen hatott. A régió iránt, szerencsére, a moszkvai elitek már a 80-as évek végén, Gorbi alatt elvesztették érdeklődésüket. Érthető – túl sok babra munka, túl kevés haszon. Növekvő problémák a térség ellenőrzésével, miközben az „másodosztályú Európa” maradt és nem tudott (akart?) a szovjet világ komolyan veendő modernizációs forrásává válni. Akkor – gondolták a késő szovjet reformerek – próbáljuk meg őket „valódi” európai – vagyis nyugati – kapcsolatokkal kiváltani.

A szovjet bomlás valódi és fantomfájdalmait, emberek, pénzek, vállalkozások, projektek kelet-nyugati mozgását mi inkább csak a színpad széléről figyelhettük. Az első időkben működött, persze, itt is néhány pénzmosoda, meghúzta magát néhány elsőosztályú gengszter és szép számmal futtattak lányokat. De a főcsapás másfele húzódik. Azonban ezen az oldalon nem váltak valóra a „keleti piacok” megtartásához kapcsolódó ábrándok. Az egykori szovjet fogyasztó emlékszik még az Ikarusokra és a Globus zöldborsóra, az értelmiségi talán régi filmjeinkre is. De a kelet–nyugati kapcsolatokbéli személyes közvetítésből – talán Baskíria, Tatárföld és bizonyos ukrán területek kivételével – kiszorultunk. Vannak még sikeres magyarok, lengyelek, esetleg volt keletnémetek, akik multikat képviselnek Keleten. De a meghatározó közvetítői szerepeket izraeli, amerikai állampolgárságú kivándorolt orosz zsidók, vagy orosz németek vették át.

Az új orosz–amerikai stratégiai szövetség – ha valamilyen formában hosszabb időre megmarad – valószínűleg ismét megnöveli Oroszország mozgási lehetőségét az egykori leszakadt szovjet területeken. A birodalmat a moszkvai elit nem tudja és nem is akarja restaurálni. S nemcsak azért, mert nincs ereje hozzá. Hanem mert túl drága lenne, s ugyanakkor keveset hozna. De a megerősödő orosz nagyvállalatok, bankok, s persze a média, máris visszatért és nagy erővel nyomul ezekbe az új államokba. Más beruházás és hírforrás híján az új államok vezetése számára az alternatíva a tiltás, s az azzal járó gazdasági és informális elszigetelődés. A birodalom kiszenvedett. Az érdekek a térségen belül is új kapcsolódási pontokat, kifejezési formákat keresnek. S egyre gyakrabban sikerrel.