Betlehem: kísértetváros

Közeledik a karácsony, ám mégis üres a Születés TemplomaReuters-felvételA kocsi megtett még néhány száz métert. Ellenőrzésnek semmi nyoma. Pár lépés még gyalogosan a sáros úton, átléptünk két betontömb között – és Betlehemben voltunk. Szép villák között jártunk – de ember sehol. A redőnyök mindenütt leengedve. Egyszer csak motorzúgás hallatszott mögöttünk. Nadam intett – autóstoppoltunk. A kocsi megállt, volt benne még két üres hely, beszálltunk. Mint a régi jó időkben – jegyezte meg az egyik utas –, amikor még mindenki mindenkinek segített. A telefon, elsősorban a mobiltelefon lett Betlehemben (és a többi palesztin városban, ahol kijárási tilalmat rendeltek el) a kapcsolattartás legfontosabb eszköze. Hanna Nasszer betlehemi polgármesternél legalább három telefonkészüléket láttam, és mind a három ötpercenként csengett.

„Nagyon nehezen tűrhető ez a bezártság”, panaszkodott Georgette, aki a Születés-bazilika közelében egy talán ezeréves, két méter vastag falú lakásában fogadott bennünket nagy örömmel, mint minden vendéget, főleg a kijárási tilalom napjaiban. A gyerekek nem is igen bírják ki a bezártságot, gyakran kimerészkednek az utcára. A városközpont közelében felnőttekkel is lehet hébe-hóba találkozni. „A nővéremnél és a gyerekeinél voltam”, mondja egy középkorú asszony, aki a nevét sem akarja elárulni. „Mit tehetnek velem? Börtönbe vetnek?”

A kijárási tilalom betartása nem ellenőrizhető teljesen. Betlehemből, Bejt Dzsallahból, Bejt Szahurból több száz út és ösvény vezet kifelé. A környéken jártas terrorista – ha akarja – nehézség nélkül juthat ki Jeruzsálem vagy Hebron felé. A kijárási tilalom viszont nagyon jó eszköz a békés polgárok életének megkeserítésére. A szemét az utcasarkokon gyű-lik. Az izraeli katonai parancsnoksággal egyeztetve, egyszer egy héten takaríttatja el a városi tanács. A hideg téli időjárás miatt a bűz nem is olyan rettenetes. A szállodák kapuja lakattal lezárva. A vendéglők ablakai sötétek. Az iskolákban szünetel a tanítás. Csak az érettségizők gyűl-nek össze mindennap magánlakásokban, ahol tanáraikkal készülnek a vizsgákra. Csodák csodájára, egy könyvüzlet is nyitva van a szomszéd ház emeletén. Ajman, a fiatal tulajdonos elmondja: „Itt lakom a közelben, otthon unatkozom, tehát inkább átlopódzom az üzletbe. De vevő alig van. Úgy terveztük, hogy a ramadani böjt idején sok CD-lemezt fogunk eladni, de a kijárási tilalom mindent megzavart”.

„Járt már Izraelben?”, kérdezem Ajmant. „Hogyne. Egy ideig Tel-Avivban dolgoztam egy vendéglőben.” „Héberül is megtanult?” – „Persze. Főleg a börtönben.” „Börtönben is ült?” – „Három évig...” „És miért?” – „Hát, csak úgy... Az előző intifáda idején, 1989-ben.” „Mit csinált?” – „Csak amit a többiek.” „Lövöldözött is?” – „Dehogy! Én békés ember vagyok. Csak köveket dobáltam. Mi itt többségünkben békeszerető emberek vagyunk. Van egy pár fanatikus, azokat kellene elintézni.” „Mit gondol, az izraeliek között nincsenek békeszerető emberek?” – „Már hogyne lennének. De köztük is vannak fanatikusok. Hiszen ezt mondom: el kell távolítani a fanatikusokat, az ittenieket és az ottaniakat is.”

Hanna Nasszer, Betlehem polgármestere lakásában fogadott. A városi tanács irodái zárva vannak. Telefonon irányítja – már amennyire tudja – a város dolgait. „Gondolja, hogy célt ér felhívásával, és karácsony előtt a hadsereg kivonul Betlehemből?” – „Az izraeliek mindig biztonsági megfontolásokkal indokolják a palesztin városok elfoglalását. Most éppen választási kampány folyik Izraelben, vannak, akik a palesztinokkal szemben alkalmazott kemény politikával kívánnak szavazatokat szerezni. A mostani helyzeten változtatni, a palesztin és izraeli nép szenvedéseit megszüntetni csak egyképpen lehet: az izraeli kormány haladjon Jichak Rabin miniszterelnök útján. Rabin bátor ember és a béke híve volt. Olyan izraeli vezetőre lenne szükség, aki befejezi az oslói megegyezések megvalósítását. Elítéltünk és továbbra is elítélünk minden erőszakos tettet civilek ellen, palesztinok és izraeliek ellen egyaránt. Emberi lények vagyunk és egy palesztin anya fájdalma éppen olyan, mint az izraelié. A palesztinok nagy többsége azt kívánja, hogy legyen saját önálló állama, és ez békében éljen a szomszéd izraeli állammal. Nem szabad hallgatnunk a mindkét oldalon fellépő demagógokra, akik csak ártanak népük igazi érdekeinek. A béke, a megértés és a szeretet útjára kell lépnünk.”

A város korábban mozgalmas főtere most üres. A nemrég épült, fényűző betlehemi „Béke-centrum” zárva van, de be lehet jutni: a betört ajtókat még nem üvegezték be újra. Szemben, a bezárt vendéglő tetején egy régi felirat hirdeti: „Betlehem üdvözli Jasszer Arafat elnököt”. Az idén aligha lesz alkalma ide látogatni. A mecset a főtéren épp olyan csendes és elhagyott, mint a Születés-bazilika. Gyakran jártam Betlehemben, de még soha ilyennek nem láttam. Kísértetváros benyomását kelti. Azon veszem észre magam, hogy egy héber gyermekdal dallamát dúdolom magamban. De miért pont erre a dallamra asszociálok? – Hát persze, a szövege miatt: „Mily szomorú látvány egy bezárt óvoda”... Hát még egy bezárt város!

Sokáig kell csengetni, amíg a bazilika melletti plébánia kapuját kinyitják. George Lewett atya éppen argentin televíziósoknak ad interjút. A kapuőr elmondja, hogy korábban dán és kanadai újságírók jártak itt. Az elzárt Betlehem fokozott érdeklődést kelt, és bizony nem öregbíti az izraeli kormánypolitika jó hírnevét. „Szellemi segítséget nyújtunk az embereknek. Erre most nagyon nagy szükség van”, mondja George atya. „Megpróbáljuk biztosítani, hogy folytathassák hitbéli életüket, és hogy szülőföldjükön maradhassanak. Boldogok lennénk, ha a helyzet stabilabb és nyugodtabb lenne. Remélem, hogy karácsony előtt felfüggesztik a kijárási tilalmat. Igaz, hogy az emberek nincsenek ünnepélyes hangulatban, mégis jó lenne, ha közösen ünnepelhetnék meg a karácsonyt, még ha az ünnepségek nem is lesznek olyanok, mint az elmúlt években. Hét éve vagyok itt, a helyzet még soha nem volt ilyen súlyos.” Amdzsat Szabara atya hozzáfűzi: „Ha felfüggesztenék a kijárási tilalmat, legalább a gyerekek ajkára varázsolhatnánk egy kis mosolyt.”

Taxit rendelünk mobiltelefonon. Várni kell rá, kerülő úton érkezik, nehogy a járőröző katonák elkapják. Aztán gyilkos iramban száguldunk a város szélére, ahol elhagytam kocsimat. Rossz sejtéseim nem váltak valóra: a helyén maradt. „A viszontlátásra, Nadam!” – „A viszontlátásra, de jobb körülmények között.”

Betlehem, 2002. december