Bécs városa szokatlan temetésre készül

Heinrich Gross 2000 márciusában a bírósági tárgyalóterembenReuters-felvétel Ezek kerültek az összesen 620 urnába, amelyek közül egyet temetnek el szimbolikusan, a többi a szertartás idejére már bekerül a névsorral ellátott három nagy sírlap mögé. Mind a 789 halott gyermekkorú, a legkisebb pár hónapos, a legidősebb 17 éves. Felesleges haláluk óta pedig közel hatvan esztendő telt el. A város által adományozott díszsírhelyen – a nácizmus áldozatainak parcellájában – mostantól e névsor emlékeztet a példátlan kegyetlenségre, amely életüket kioltotta.

A hozzátartozók inkább csak oldalágiak, a szülők java része nincs már életben, az áldozatok pedig az utód nemzéséhez szükséges kort nem érték meg. Alig egy tucat a fellelhető testvérek és unokatestvérek száma: emlékezetükben ők is legfeljebb homályos gyermekarcok képét őrzik. Ám a gyászolók között vannak olyanok is, akik valami csoda folytán túlélték a szörnyűségeket, amelyekbe ez a 789 belehalt. Ők azok, akik szemtanúként tudnak mesélni.

A történet 1940-re nyúlik vissza: az egy évvel korábban a nácik által elhatározott gyermekeutanázia-program keretében ekkor jelölték ki a Steinhof pszichiátriai intézetet a végrehajtás helyszínéül. Az Otto Wagner által tervezett – ma a városrész után Baumgartner Höhe Pszichiátriai Klinika néven működő - gyönyörű pavilonok, a hozzájuk tartozó Jugendstil színházzal és egyéb építményekkel idillikus parkban helyezkednek el. Itt alakították ki Spiegelgrund elnevezéssel a gyermekosztályt, ahova – a kezelőorvos javaslata, majd az erre létesített bizottság végső döntése alapján – azokat a gyerekeket utalták be, csecsemőkortól kamaszkorig, akik rendellenességgel, krónikus betegséggel születtek, vagy nehezen kezelhetőnek minősültek. Faji, vallási szempontok nem játszottak szerepet: az összességében itt meggyilkolt több mint 700 gyerek közül 630 római katolikus, 62 evangélikus, 4 zsidó, 1 muzulmán volt. Negyvenkettőt a feljegyzés „istenhívő”-nek minősít, akinek családja náci meggyőződése miatt elhagyta a katolikus egyházat. A bejegyzés szerint 6 gyerek felekezet nélküli, 28 vallása ismeretlen, 1 a Jehova tanúi szekta híve. A bizottság szakértői a beérkezett és a háziorvos által kitöltött formanyomtatvány alapján, vizsgálat, személyes találkozó nélkül döntötték el, kit tartanak méltatlannak az életre, ártalmasnak a német faj tisztaságának megőrzésére. A fogyatékosság kritériumát szélesen értelmezték: a Down-kór éppúgy ok volt a beutalásra, mint a nyúlszáj, vagy a kortól eltérő fejlettségi szint. A beutaló pedig egyenlő volt a halálos ítélettel. A szülőktől a gyerekeket részint a gyógyítás ígéretével vették el, a makkegészséges, ám a közösségbe nehezen beilleszthetőket pedig erőszakkal, fenyegetéssel: a mit sem sejtő szülők pedig előbb-utóbb hivatalos és sajnálkozó értesítést kaptak gyermekük váratlan haláláról. Az ok többnyire tüdőgyulladás vagy szívelégtelenség volt. A kórlapot soha nem kapták meg, a temetés jogát úgyszintén megtagadták tőlük. A még életben lévő hozzátartozók közül többen csak 1998-ban, az ABC amerikai televízió oknyomozó riportjából értesültek arról, hogy a Baumgartner Höhe tiszteletre méltó klinikáján őrzött több száz formalinos üveg egyikében az ő rokonuk agyveleje van. A később előkerült kórlapok rögzítették a kísérleteket – a kínzásokról a túlélők mesélnek. A halálra ítélt gyerekeket nemcsak takarékossági okokból éheztették, kísérlet volt ez is: mit bír ki a szervezet. Sokaké hamar feladta, mások lázadtak – őket aztán megregulázták, ha másként nem ment, „nyugtató” injekciót kaptak, olyat, amely előbb hasmenést, aztán a már üres gyomor szörnyű fájdalmas görcseit idézte elő. Akire már nem volt szükség, de túlélte az éheztetést, azzal halálos injekció végzett: a kimutatásokban szerepel a szer neve és az orvos aláírása.

Ez utóbbi többnyire jól olvasható, és van köztük egy olyan, amelyik azután évtizedeken keresztül szerepelt még máshol is: néhány éve a bírósági szakértői vélemények alatt. Dr. Heinrich Gross ma 86 éves, köztiszteletben öregedett meg, és a Baumgartner Höhe Klinika főorvosaként ment nyugdíjba. Hírnevet a Boltzmann Intézet keretén belül végzett kutatásaival szerzett magának: az idegrendszeri károsodásokat tanulmányozta, nem utolsósorban a Spiegelgrund különtermében őrzött agyvelőkkel folytatott kísérletek, a régi feljegyzések felhasználásával. Tizenkét tanulmánya jelent meg. Ha a temetési szertartás kegyeletébe keserűség is vegyül, annak egyik oka bizonyára az, hogy ez a Heinrich Gross ma waldvierteli otthonában háborítatlanul él, s legföljebb anynyi a baja, amennyi az ilyen magas korban megszokott. Igaz, a háború után bíróság elé állították, de a vád nem gyilkosság, hanem emberölés volt. Két évet kapott, ám a fellebbviteli tárgyalás elhúzódott, később elfelejtődött, s húsz év múltán az egész ügy elévült. Gross akkor már, 1962 óta a Baumgartner Höhe Klinika főorvosa volt – az osztrák múltfeltárás nem nagy dicsőségére még csak nevet sem kellett változtatnia.

1992-ben, a Stasi archívumának megnyitásakor ismét szóba került a neve, ám az ügyet az ABC leleplezései nyomán vették csak újra elő. 1998-ban, amikor az amerikai riporterek felkutatták és megszólaltatták Grosst és a túlélőket, a nemzetközi nyomás elviselhetetlenné fokozódott. Hosszas előkészületek után kilencszeres gyilkosság vádjával megindult a per. Gross semmire nem emlékezett, másrészt azzal védekezett, hogy ő csak diagnosztizált. Hogy miért halt meg 1944 júniusában tüdőgyulladásban az a csecsemő, akit nyúlszája miatt ő ítélt méltatlannak az életre? Biztos járvány volt a klinikán. Gross, akit a bíróságok még 1996-ban is szakértőként foglalkoztattak, profi volt: nem csoda, hogy a bíróság előtt olyan viselkedést produkált, amelynek alapján megállapították: előrehaladott aggkori szenilitása miatt nem állítható bíróság elé. A per beszüntetését bejelentő tárgyalás után az ORF riporterei követték az orvost és ügyvédjét, és egy presszóban rátalálva meg is szólaltatták: az itt felvett és hamarosan sugárzott beszélgetésen Gross cinikus, ám pengeéles agyú beszélgetőpartnernek bizonyult, elbutulásról szó sem volt. Botrány következett, majd újabb – máig sehová sem vezető – vizsgálatok, a perújrafelvétel ígéretével.

Érthető a csecsemő- és gyermekkorban meggyilkoltak hozzátartozóinak keserűsége. De a jog képviselői mellett a politikának is van mit magyaráznia. Az eutanázia szalonképes elnevezéssel takart gyerekgyilkossági program e végrehajtója az akkori szocialisták pártfogásával, tagsági könyvvel a zsebében építette karrierjét, mint ahogy minden politikai erő válogatás nélkül biztosított soraiban menedéket a gyilkosoknak. De van miről beszélnie az orvostársadalomnak is, és meg is teszi. A bécsi egészségügyi kormányzat már 1998-ban nemzetközi szimpóziumot rendezett a Baumgartner Höhe Klinikán a pszichiátria felelősségéről. Itt végre nyilvánosságra került egy göttingai tudós diszszertációja, amely a bécsi klinika sötét múltját dolgozta fel.

A végső tisztesség megadásával egyidejűleg további szimpóziumok foglalkoznak majd a témával, és állandó emlékhely is nyílik. A múltfeltárás nem érhet véget a temetéssel, a beszédekkel, a kegyelettel. Az első konferencián egy kanadai professzor boncolgatta a hatalom és az orvosok viszonyának témáját. Azt, hogy meddig mehet a „szolgálat”, ami persze nemcsak az orvosokat érintő dilemma. Nem vesztett érvényességéből semmit az a tény, hogy az életre alkalmasnak vagy alkalmatlannak minősítés lehetősége veszélyes eszköz, s megfelelő morális tartást feltételez. Nem árt erre néha emlékeztetni. Erre is felhívja a figyelmet a 789 kis áldozat megkésett temetése.

Bécs, 2002. március