Az önök elnöke

Egyszer, mikor a híres IX. Piusz pápához ellátogatott személyi orvosa, a kivizsgálás után magánjellegű kérdéssel fordult hozzá: „Szentatyám, egy szívességre szeretném kérni. Van egy felnőtt fiam, aki nem akar tanulni. Lustálkodik csak reggeltől estig, semmihez nincs kedve a vadászaton kívül...” „Értem – szakította félbe a közbenjárót a pápa –, s mindezekért tűnik úgy önnek, elég érett ahhoz, hogy a pápai őrszolgálatban alkalmazzam őt...”

A pápa megjegyzésének egyértelmű iróniája összecseng az e vasárnapi evangéliummal. A lustákkal s a naplopókkal szemben nem ismer kompromisszumot: a semmirekellő szolga, ki hagyta elveszni a felkínált tehetséget, könyörtelenül megbűnhődik. Az idevágó bibliai rész aztán titokzatosan megállapítja, hogy „akinek ugyanis van, annak még adnak és bővelkedni fog, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” (Mt 13, 12) Ne lepjen meg senkit e kijelentés – nem szociális kérdéseket érint. Itt a tehetségről van szó: akinek „van”, azaz, ki elfogadta s személyesen fejlesztette, annak a tehetsége éppen az aktív részvételnek köszönhetően hatványozódik, annak tulajdonképpen „még adnak” abból a gyümölcsből, mit termett. Aki azonban a tehetség ajándékát lelkében nem fogadta el, saját passzivitásával jó mélyre ásta, az a szó szoros értelmében nem is birtokolja, tehát „nincs” neki. Az így elutasított isteni ajándék elsatnyul, szertefoszlik, a semmibe vész – még azt is elveszik, amije van. Arra a spanyol vízvezetékrendszerre hasonlít ez, mely teljes tizennyolc századon át, egészen 109-től vezette a vizet Segoviába, s mely mikor lezárták azzal a szándékkal, hogy megőrizzék a jövő nemzedékek számára, teljesen szétesett. A perzselő nap s a kellő nedvesség hiánya alapjaiban rongálta meg. Amit nem tettek tönkre a dolgos évszázadok, azt pár év alatt megsemmisítette a tétlenség.

Pierre Marivaux francia drámaírót egyszer megállította egy egészséges, életerős fiatalember. Koldult tőle. „Miért nem dolgozol?” – kérdezte az író. „Ó, jaj – válaszolt a koldus –, mikor én olyan szörnyen lusta vagyok.” Marivaux az őszinte választól felvidulva, átadta a kért érmét. Valójában azonban mindenről szó lehetett, csak őszinteségről nem. S a koldus önmagával szembeni őszinteségéről meg pláne nem! Mi a küldetésem ezen a földön? Mire vagyok hivatott? Hogyan járulhatok hozzá a társadalom, a közvetlen környezetem javához? „Eredj a hangyához, te lusta! – mondja az ószövetségi Példabeszédek könyve. – Nézd az útjait és okulj! (...) Meddig heversz még, lusta? Mikor kelsz fel álmodból?” (Péld 6, 6,9)

A saját tehetségünkkel szembeni andalító lelki lustaság akár a rosszul felfogott „alázatban” is gyökerezhet. Mikor valaki megdicsér a jól sikerült munkáért, „erényesen” vonakodunk, cáfolva, hogy nekünk bármi is sikerülhetne. Ahelyett, hogy örülnénk a kapott tehetségnek, mellyel sikeresen rendelkezhetünk, inkább elzárkózunk még a gondolatától is. Ám az ájtatos alázat maszkja veszélyes alibizmust takar: ha elismerném a tehetségemet, tudatosítanom kellene azt is, hogy fejlesztenem kell. „A siker – mondja Edison – egy százalék tehetség és 99 százalék szívósság.”

A hamis, bénító alázat ellenpontja az ugyancsak bénító büszkeség. Az nemcsak hogy teljes mértékben elismeri tehetségét, hanem egészében magáénak tulajdonítja. Ezért a szintén különös képességekkel megáldott Szent Pál így figyelmeztet: „Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?”

(1 Kor 4, 7) S valóban, ha a tehetséget nem kíséri kellő mértékű alázat, mely minden jónak Teremtőjében és Eredeztetőjében gyökerezik, az embernek hamar megszédül a feje. Mint ahogy megszédült az amerikai Johny Weissmüllernek is. Az olimpián már húszévesen híressé vált, élete során 22 világcsúcsot állított, miközben tíz éven át egyszer sem veszített. Az izmos Tarzant összesen 12 filmben alakította. Ám e mérhetetlen dicsőség kemény adót követelt: alkoholfüggőség és szétvert kapcsolatok formájában. Ötször nősült, s ellentétei voltak a filmproducerekkel is túlzott anyagi követelései miatt. A hetvenes években szállodaportás lett. „Aki tehát azt hiszi, hogy áll – figyelmeztet újfent Pál apostol –, vigyázzon, hogy el ne essék.”

(1 Kor 10, 12) S valóban, ki vigyáz, lehet bár magas társadalmi pozícióban, megállhat Isten előtt. Itt vannak például Taylor libériai elnök szavai. Az országa békéjéért tartott imanapon kijelentette: „... mondom néktek, hogy énfölöttem valaki magasabb áll, mint én vagyok – Jézus Krisztus. Nem én vagyok az elnökötök. A ti elnökötök Jézus...”

A szerző katolikus pap