Az egymillió lakosú, bibliai Ninive is támadás célpontjává válhat

Menekülő iraki kurd család igyekszik faluraMenekülő iraki kurd család igyekszik falura Menekül Duhok. A jobbára kurdok lakta észak-iraki település lakossága már döntött. Kezdődik a háború. Reggel óta tartanak kifelé a megpakolt kocsik a városból. Délutánra csökkent mind a gyalogos-, mind az autóforgalom. Félig-meddig már üres a város.

Esküvői kocsi halad el mellettem, de ezúttal nyoma sincs a hosszú kocsisornak, amely a mennyasszonyt szokta követni, teli barátokkal és családtagokkal, akik a zsebkendőiket lengetik kifelé. Most mindössze egyetlen kocsi halad szegény mennyasszony nyomában. Integetnek, én is nekik, legalább az én szerencsekívánataim kísérjek, ha már a rokonok, barátok nem merték megvárni az esküvőt.

– Aki nem távozott ma, majd megy holnap. Te nem menekülsz? – kérdi a srác a zeneboltban, ahol éppen kazettát veszek.

– Nem. A magyarok nem félnek – próbálom öregbíteni hazám hírnevét. – És te?

– Én megyek bizony. Holnap reggel. Vissza a falumba, Bamerni mellé.

A sarkon egyetemi ismerősbe futok, ő is holnap indul, vissza a falujába. A piacon kedvenc gyümölcsléárusom, szintén megkérdi:

– Hát te, nem mész?

Ő marad, de egyedül, a családja ma reggel már távozott. Úgy tűnik, ez az általános képlet. A férfiak maradnak, de a családjukat biztonságba helyezik vidéken. Délután üres az egyetem rektorátusa, hiába próbálok komputerhez férni. A „teásfiú” szerint próbálkozzam holnap reggel, akkor megint bejönnek, de most a családot menekítik. Ő is csak egymaga maradt. Ha tényleg kitör a háború, megy a család után. Yezidi barátom, akivel tegnap még kirándulást terveztünk egy város környéki barlanghoz, halálideges. Nem tudja, hogyan menekítse a családját – ő marad. Ők a „túloldalról” jöttek három évtizede, nincs hát hova futniuk. Kocsi sincs, persze. Pár hónapja adta el „könnyelműen”, hogy a város szélén épülő új házukat befejezhesse. Ajánlom neki Lalisht, a yezidik szent helyét, lévén hogy a három, amúgy zakhoi (a határváros) illetőségű yezidi leányzó a kollégiumból szintén odakészül a családjával. Mert persze a kollégium délután háromra kiürült, rajtam kívül senki sem maradt.

Kész szerencse, mert így nem tör ki a botrány, amikor megjelenek a koleszben egy ugatós négylábúval. Amadaiaba hazamenekült barátnőm, jobb megoldás híján, rám bízta a kutyáját. Jó lesz nekem őrző-védőnek háborús időkben. A város túlsó végéből közel egy óra az út hazafelé – gyalog megyünk, nemcsak mert egészséges, és végezze csak el a dolgát a kutyus, hanem mert taxit szinte lehetetlen fogni.

Át a szegénynegyeden, majd a bazáron, és végül a bevásárlóutcán. Elsöprő siker. Azt hiszem számos duhoki fogja egy életen át társítani a „2003-as háború” emléket a „szőke külföldi nő, szőke kutyával” látványával. Ennyi mosolyt rég kaptam. Csoportostul követnek a gyerekek végig az utcákon. Öregek mosolyognak rám elnézően, mások rosszallóan csóválják a fejüket – a muzulmánok szemében tisztátlan állat a kutya –, de most ők vannak kisebbségben. A piacon korzózó fiatal férfiak lelkesen simogatják a buksi fejet – bár lehet, hogy csak a kivételes alkalomnak örülnek, most nem „szégyen” egy idegen nőhöz szólni. Hallom is kurdul „Na, melyik a szebb?” De valahogy a máskor olyan idegesítő sértés elmarad a megjegyzésekből. Nem tudom, ezt a kutyának köszönhetem, vagy a háború hozta ki mindenkiből a humánusabb oldalt.

Még be kell vásárolnom. Idegeskedem, hogy oldom ezt meg a zsúfolt, tolongó gyümölcspiacon egy gyáva kölyökkutya kíséretében. De a máskor zsúfolt piac üres, az ismerős árusok elhűlve vigyorognak az új „testőrre”, ám utóvégre könnyedén túlteszik magukat a dolgon, szinte természetesnek veszik. Betudják a háborúnak.

Míg az iraki Kurdisztán katonasága Szaddám, és egy esetleges török invázió megállítására készül, a civil hatóságok sem tétlenkednek. Az ő feladatuk a „túloldalról” érkező menekültek fogadása, és a helyi lakosság menekülésének megszervezése.

Pillanatnyilag a menekültek fogadása tűnik aktuálisabb kérdésnek. Az olajban gazdag Kirkukból, ahol komoly harcokra számítanak, már napok óta érkeznek a kurd menekültek. Főleg fiatal, katonaköteles korú férfiak, akik tartanak tőle, hogy a „megelőző csapás” politikáját nemcsak Amerika tette magáévá, hanem egy kurd felkeléstől tartó Szaddám is.

A kirkuki menekültek kérdése azonban inkább az arbili hatóságokat érinti. Az északi Duhokban eddig kényelmesen készülődtek, méghozzá a mintegy félórányi autóútra fekvő Mosul (a bibliai Ninive) lakosságának fogadására, hiszen a reptér és egyéb katonai létesítmények mellett elterülő Mosul célpontnak számíthat majd. Könnyen elképzelhető, hogy a körülbelül egymilliós Mosul lakosainak egy része a relatíve biztonságosnak számító kurd régióban keres majd menedéket. Erre pedig fel kell készülni.

Bár a menekültekkel kapcsolatos teendőkért elsősorban a kormányzó és munkatársai felelősek, fogadásukból, elszállásolásukból a civil szervezetek is kiveszik a részüket. ĺgy például „biztonsági csoportokat” állított ki a diákszövetség, az ifjúsági szövetség, a nőegylet, a pedagógusok szakszervezete, az agráregylet és így tovább, hogy adott esetben ki-ki tudása és képessége szerint segítse a rászorulókat.

A duhoki nőegylet vezetőnője például kapcsolatba lépett mind a 373 lánnyal és asszonnyal, akik az ő segítségükkel, vagy biztatásukra végezték el a egészségügyi tanfolyamot az elmúlt évek folyamán. Egy sem utasította vissza a segítségnyújtást. ĺgy most 61 könnyen mozgatható csoportba osztva várják, hogy szükség esetén sérülteket vagy betegeket lássanak el, a sátrak felállításánál, vagy a Világélelmezési Program által biztosított élelmiszer, takarók, hordozható olajkályhák és egyéb szükséges felszerelés kiosztásánál segédkezzenek.

Mivel a civil szervezeteknek saját közlekedési eszközük nem igen van, a csoportok összehangolása, és szállításuk a kormányzóság feladata

És mi lesz a 250 ezres Duhok lakosságával, ha „valami mégis félresikerül”? A kérdés, bár a hatóságok nem akarnak feleslegesen nyugtalanságot kelteni, nem megkerülhető. Senki sem szeretné, hogy megismétlődjenek az 1991-es események, amikor a lakosság fejvesztve menekült a bombázott varosból. Volt, aki mezítláb gyalogolt három napon keresztül hatéves kislányával a hátán. Éjszakánként tüzet sem mertek rakni, nehogy a fény odavonzza a katonákat. Bár a hivatalos vélemény szerint, ez most nem történhet meg, most „garancia van arra”, hogy Amerika és Nagy-Britannia megvédi őket. ĺgy hát – bár a lakosság erről még mit sem tud – már elkészültek az evakuációs tervek. Fő cél annak a megakadályozása, hogy az emberek a határ felé meneküljenek, ezért a Duhok környéki hegyekben öt tábort állítanak fel, az ENSZ és a Habitat segítségével (bár a nemzetközi szervezetek már távoztak, a szükséges eszközöket, anyagot és élelmiszert hátrahagyták.)

Egy hirtelen menekülés esetén persze komoly probléma a közlekedés, hiszen nincs mindenkinek saját kocsija, és bár Duhokban minden második kocsi taxi, valószínű, hogy a taxisofőrök veszély esetén a saját családjuk menekítésével lesznek elfoglalva. Ezért a munkásszakszervezet vállalta a felelősséget, a bizottságokkal együttműködve ők biztosítják minden kerület számára a szükséges közlekedési eszközöket. Az optimista prognózis szerint ezekben nem lesz hiány. Szükség esetén – és semmiképpen sem előbb – rádión értesítik a lakosságot, kerületenként hol gyülekezzenek az evakuáláshoz.

Persze a fő cél a pánik elkerülése. (Ez nem teljesen sikerült. Bár azt is mondhatjuk, egyelőre pánik nincs, azért elővigyázatos menekülés folyik.) ĺgy csak lépésről lépésre akarnak haladni. A tervek szerint két nappal a bombázások kezdete előtt (már ha tudják, mikor kezdődnek) értesítik majd a duhokiakat, mely táborok vannak készen. Aki fél a városban maradni, mehet oda. Evakuáció pedig csak akkor elképzelhető, ha Duhok valóban veszélybe kerül.

De nem aggódnak. Az emberek már tapasztaltak, 1991 sok mindenre megtanította őket. A lakosság egy része feltételezhetően már a háború kezdete előtt visszahurcolkodik szülőfalujába. Állítólag a duhokiak nagy része már beruházott sátrakba és óriási nejlonlepedőkbe. Véd a hideg éjszakák ellen

Duhok, 2003. március