Angol bor? Kóstoljuk meg!

Közülünk csak keveseknek volt személyes tapasztalata az angol borról, mielőtt megtudtuk volna, hogy azt szigorúan meg kell különböztetni a brit bortól. Utóbbi alapanyagát ugyanis a világ távoli tájairól szállítják ide, hogy feldolgozzák. Az angol bor viszont hazai szőlőből készül.

Már maga az a tény is, hogy ennyire északon egyáltalán beérik a szőlő, meglepő volt, de mint kiderült, Wales és a Scilly-szigetek között összesen négyszáz szőlészet működik. Az angol borászat pedig több mint kétezer éves múltra tekint vissza. A rómaiak egészen biztosan foglalkoztak itt szőlőtermesztéssel. Azt ugyan nem tudni, hogyan járultak hozzá a vikingek, a szászok és más hódítók az itteni borászathoz, de az biztos, hogy a normannok mindent buzgón feljegyeztek, és 1086 körül mintegy ötven szőlőskertet tartottak említésre méltónak. A bortermelés egészen az 1350-es évekig virult, ám akkor a Golf-áram és vele az időjárás irányt változtatott, emiatt pedig a szőlészet hanyatlásnak indult, amihez nyilván hozzájárultak a lakosságot megtizedelő járványok is.

Két történelmi esemény folytán aztán végleg befellegzett az angol borászatnak. Az egyik az volt, hogy II. Henrik feleségül vette Aquitániai Eleonórát, és ezzel a britek megismerték és megszerették a bordói testes vörösborokat. Végül VIII. Henrik verte be az utolsó szöget az angol borászat koporsójába a szerzetesrendek feloszlatásával, melyek közül többnek is volt saját szőlészete. Az angol bor reneszánsza az 1950-es évekig váratott magára. Az áttörést az hozta meg, hogy egyre kevésbé sajátították ki a bortermelést lelkes, ám tapasztalatlan nyugalmazott katonatisztek, excentrikus arisztokraták, s a működés szakmai oldalát mind inkább profikra, Franciaországban, vagy a borászati Újvilágban – Új-Zélandon és Kaliforniában – képzett szakértőkre bízták.

Dick Selly professzornak, a tekintélyes londoni University College tanárának, aki a tudósítókat a helyi geológiai adottságokról tájékoztatta, halhatatlan érdemei vannak abban, hogy itt, Denbiesben több mint százhektáros szőlészet alakult ki. Adrian White 1984-ben vásárolta meg a birtokot, és annak részeként egy sertéstenyésztő gazdaságot, amely azonban nem látszott életképesnek. Selly professzor, aki egy közeli, a XVII. században még működő szőlőskert mellett lakik és jól ismeri a surrey-i dombok történetét, kéretlenül levelet írt az új földesúrnak. Elmagyarázta, hogy ez a vidék, North Downs feltűnő földtani hasonlóságot mutat a franciaországi Champagne régióval: itt ugyanaz a krétakori mészkő található. Még az időjárás is hasonló, így a geológiai szakértő nem látott okot arra, miért ne lehetne itt minőségi borokat előállítani. Champagne-i borászok egyébként már jelezték érdeklődésüket, hogy befektessenek dél-angliai pincészetekbe.

A többi immár történelem: 1986-ban ültették el az első töveket és ma már évi 400 ezer palack, 300 ezer liter bort állítanak elő (ez az angol bortermelés 10 százaléka), a fehér- és a habzóboruk több versenyen nyert díjat. A tavalyi évjárat a kiegyensúlyozottan meleg időjárásnak köszönhetően kitűnő. Az idén azonban ismét közbeszólt az „istenverte brit éghajlat“, amelyre az itteni borászoknak saját rövidítésük is van (amely csak betű képében azonos a világhírű rádió- és televízió-hálózatéval): BBC – Blasted British Climate. Amikor már úgy tűnt, végre sikerül verseny-, vagy legalább szalonképessé válnia az angol bornak, a csapadékos június-július lefagyasztotta a mosolyt Denbies és a többi gazdaság borászának arcáról. A surrey-i lankákon tavasszal virágba borult tövek is csak azért nem fagytak el, mert a menedzsment elővigyázatosságból nyolcszáz „fűtőtestet“ vásárolt, ezeket fagyveszély esetén minden este, egyenként, kézzel megtöltve és meggyújtva helyezik a tőkék alá. Egy British Airways-pilóta szerint a levegőből római táborhelyre emlékeztet az égők látványa.

A borászat önmagában nem tudja eltartani a birtokot. Ennek több oka is van. A bor minőségétől függetlenül a brit fogyasztókat nem sikerült még áthangolni a hazai nedűre, már csak azért sem, mert az árak nem versenyképesek a kedvelt, bevált francia, olasz importtal. Ha valaki, mint Delia Smith, az ország kedvenc mesterszakácsa favorizálja is az angol borokat, akkor is nehézségbe ütközik a beszerzésük, hiszen a nagy szupermarketek és szaküzletek csak lassan, mértékkel rendelnek belőlük.

A megélhetéshez Denbiesnek több lábon kell állnia, ezért valóságos borászati Disneyland alakult itt ki. A látogatót – immár évi több mint háromszázezret – az angol főúri kúriák stílusában felépített turistaközpont fogadja. Hétköznap délben telt házat találtunk. A közönséget túlnyomórészt csoportosan érkező, takarosan öltözött hetvenes-nyolcvanas éveiket taposó középosztálybeli özvegyek alkották. A program egy panoráma moziban kezdődik, ahol lélegzetelállító felvételek mutatják be a gazdaságot. Aztán egy kisvasútban utazhatják be a látogatók a pincerendszert, s eközben tájékoztatást kapnak a borkészítés fortélyairól. A belső túra fénypontja: borkóstoló Denbies termékeiből. A friss, gyümölcsös ízű fehérbor és a rosé igazán rendben lévő, a vörös legjobb esetben is felejthető.

Egy második, külső túra a tágas birtokot járja körbe. Nemrégiben II. Erzsébet királynő gyönyörködött az étteremből a vendég elé táruló panorámában és megkóstolta Denbies borait. Robert Kilroy-Silk, a BBC-től tavasszal rasszista megjegyzéseiért kiakolbólított műsorvezető, angol habzóborral ünnepelte Westminsterben pártja, a brit Függetlenségi Párt és a maga meglepően jó szereplését az európai parlamenti választáson.

Christopher White vezérigazgató, a tulajdonos fia, most azért imádkozik, hogy ne igazolódjon be a meteorológusok előrejelzése: augusztus és szeptember is napos, meleg időt hozzon. Ha sikerülne megismételni a 2003-as minőséget, talán a brit, sőt a külföldi fogyasztókat is meg lehetne győzni, hogy megkóstolják Denbies borait.

London, 2004. augusztus