Ami történt és ami még lesz

Először is bebizonyosodott, hogy az idén válaszútra sodródott ország sajátlagos társadalmi helyzetében és a választók mozgósítását nézve a nemzeti populista pártok szinte síkfutásban, míg a demokraták – igaz, önhibájukból – gátfutásban álltak rajthoz. A populisták összefogással és a gyűlölködő retorikájukkal sikeresen hódítottak, míg a demokrata pártok a 2020-as elsöprő fölényük felének megtartása érdekében sem tettek eleget. Együttműködés helyett a különállásuk hangsúlyozásával akartak (volna) növekedni, s egyre-másra azt hangoztatták, hogy ki kivel nem fog össze.

Önmaguknak azt hazudták, hogy így is elejét veszik/vehetik a politikai bosszúra készülő Robert Fico és a Smer újbóli hatalomra kerülésének. Nem tudatosították, hogy mi a felelősségérzet. És hogy a politika erről szól. (Apropó: a nemzeti kisebbségi politizálás is, de ezt hagyjuk most.) Megfeledkeztek arról, hogy 1998- ban is „csak” erős társadalmi összetartással sikerült megszabadulni Mečiartól, aki politikusként a stílusában nem, csupán életkorban különbözik a mai Ficótól. A széttagoltan induló demokrata pártok nem találták meg a közös nevezőt, nem alakult ki a közösen vállalt identitásuk és szolidaritásuk. A hosszú kampányban csak gáttól gátig bukdácsoltak, mígnem a választást megelőző akadálypálya vizesárkában közülük több simán elhasalt.

Másodsorban az együttműködés realitásait ignoráló demokrata pártok számára az szintén kiderült, hogy legföljebb akkor számíthatnak választóik automatikus támogatására, ha az ország olyan igazán súlyos társadalmi problémával áll szemben, amelytől a józan emberek többsége egységesen szabadulni akar. Szlovákiában 1998-ban ilyen sorskérdés volt az EU-ból való kimaradás veszélye, a teljes politikai elszigetelődés és a gazdasági lecsúszás perspektívája – ha Mečiar marad hatalmon. Itt most nem volt ehhez fogható éles helyzet. A progresszív és jobbközép választók tekintélyes száma különféle okokból megelégedett a demokratikusnak tűnő jövő bódító biztonságának hitével, és úgy vélték: Robert Fico egyénileg 2018-ban, a Smer pedig 2020-ban akkorát bukott, hogy a parlamentbe ezúttal is bejuthat ugyan, de a kormányalakítás dolgában nem ő fogja bemondani a tutit. Abban a hiszemben éltek, hogy ’98-ban is magát a választást Mečiar nyerte, mégsem tudott kormányra lépni; így hát ezúttal Fico sem járhat majd több szerencsével, gondolták. Az emberek jelentős hányada nem tudatosította kellőképpen, hogy a demokrácia és a jogállam megtartása nemcsak privát döntési-erkölcsi kérdés, hanem politika. Főként az!

Harmadsorban pedig, gyanúm szerint, a választást igazán megnyerni itt csak Robert Fico és a Smer akarta! A 2020-ban előlépett kormánypártok, illetve a később alakult demokrata törpepártok a győzelmet megcélzó közös stratégia és az országos építkezés, az érdemi háttéregyeztetések híján nemegyszer egymásnak feszültek, a médiában üzengettek egymásnak. Nem a mindenáron való győzelemre játszottak, hanem a végén már várható vereség következményeinek egymásra hárítására. Jobban védték a saját mibenlétüket, mint a demokráciát. Látták ugyan, hogy miről van itt szó, de nem érezték át, mekkora a felelősségük az ország jövőjéért. Húsz-huszonöt év múlva majd megnézhetik, mit fog írni róluk az objektív történelem. Egyelőre viszont annyi máris megtörtént, hogy az öt éve márciusban csúfosan bukott Robert Fico tizenhét esztendő leforgása alatt negyedszer is kormányfő lett.

* * *

Így most mindenki azt kémleli, hogy mi lesz itt és meddig?

Nem kis szarkazmussal az újságíró is leteszi hát a garast: valami lesz és valameddig! Vagy nem – mármint ama releváns értelemben, hogy minden kormányzat csak addig lehet hatalmon, amíg a választói néphatalom engedi. És innen érdemes már rákanyarodni a jelen helyzetre meg a társadalom előtt tornyosuló kihívások számbavételére.

Mert bizony most kellene tenni valamit a mostanra már krónikussá vált problémákkal: a fiatalok megállíthatatlannak tűnő elvándorlásával, az orvos- és ápolónőhiánnyal, a reménytelen szegénységben ragadt réteggel, a Léván túl fekvő régiók vagy az északi peremvidék jelentős részének anyagi és kulturális lepusztulásával, a kritikai gondolkodás szűk csatornáinak érzékelhető bedugulásával, a közszolgáltatások leépülésével; szembenézni az előző három Fico-kormány saját maga által el- és lerontott dolgainak politikai következményeivel.

Ehelyett az október 25-én beiktatott Smer–Hlas–SNS-kormány megjelenése óta mi van? Az, hogy Robert Fico már a kinevezése előtt jó pár nappal nagy garral bejelentette: visszaveszi az „irányítást”, és fehér lovon, de a pokolba tartunk. Mondta ezt így és akkor, amikor úgy tűnik, nincs a kormányzati hatalmát veszélyeztető komoly ellenzék, de még csak távoli riválisa sem. Az ország viszont erősen frusztrált, a megosztott „haza” fele nemhogy gyanakvással, de szükségtelen indulattal, alkalmanként nyílt ellenszenvvel tekint egymásra – ellenben ő nem a feszültséget kívánja oldani, hanem kiélezni azt, a rosszat akár erénynek tartva.

* * *

De minek, és innen hová? Egy kis stabilizáció helyett meddig lehet következmények nélkül a húrt feszíteni? Mert hát miniszterelnöknek lenni nem magánügy! És duplán nem az, ha épp november 17-én – a pozsonyi várban! – bejelentett szavai szerint a következő választási időszakra is tervez. Ezt az új kormányt nyilván már ennek jegyében fogja „irányítani”, ami a kézi vezérlést, az egyengondolkodás kívánalmát is jelentheti. Vagyis azt, hogy mindent személyesen ő talál ki, kezdeményez, foganatosít, ellenőriz és büntet. Már csak ez is döbbenet, hát még ha azt is felhozom, hogy a szlovákiai társadalom immunrendszere a nemzeti populizmus farsangolásával szemben kétségbeejtően gyenge. A köznapi gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy a lakosság jelentős részének magatartásában a szélsőségek iránti közöny a radikalizmussal vállalt cinkossággal keveredik; és innen továbblépve annak falkaszellemben megnyilvánuló támogatásáig terjed(het). Az emberi – és történelmi – felelőtlenségnek ezt a forgatókönyvét rég megírták. Jelesül azt, hogy a demokratikus intézmények belülről is elfoglalhatók.

A parlamenti választás éjszakájától ezt a tapasztalást éljük. Azt, hogy nálunk szabadesésbe kezdett a demokrácia. És hogy jelenleg sem a parlamenti ellenzék soraiban, sem a társadalom önmentő reflexióiban nem látni egy határozott eséllyel bíró politikai vagy közéleti erőt a fellépett nemzeti populizmussal, a kormányzati szinten megjelent ultrakonzervativizmussal, az etikai-kulturális bezártsággal, a konspirációs világ szélsőségeihez igazodókkal szemben. Ezek a tények alapjaiban megváltoztatják a hazai demokrácia állapotát, minőségét. Hiszen demokrata kormányzat nélkül és demokrata többség hiányában a demokrácia sem működtethető zavartalanul. Ilyenkor sorvad a jogállam, sérül a sajtószabadság, kérdésessé válhat a bírói-ügyészi függetlenség, a pártatlan és elfogulatlan karhatalmi ügyintézés. A mainstream politikában pedig már most meghonosodni látszik a gyűlölködés kultusza. Például ha a miniszterelnök vagy a parlament egyik alelnökének kiemelt célpontja ebben a demokratikus utat következetesen követő államfő.

Ehhez jön majd még a kegyosztó állam. Amely a jót hirdeti ugyan, de sokat elvesz és kevés kapaszkodót ad. Hogy félni kelljen a szerény biztonság elvesztésétől is. Közben mindig talál ellenséget, aki állítólag a javainkra tör. A jelen kormánypártok tavaszi-nyári kampánya és a parlamenti választás eredménye nyomán úgy tűnik, hogy a szavazók sokasága – Dél-Szlovákiában is – jobban fél a migránsok nálunk nem létező inváziójától, mint amennyire félti a gyerekét a rossz iskolától, párját a megalázóan kevés munkahelyi havi keresettől, a szüleit vagy akár önmagát a kórházi fertőzéstől, a csapnivaló úthálózaton zajló tömegközlekedéstől – ami viszont reálisan létezik. No meg a populista politika tónusához alkalmazkodva egyre többet szidja Brüsszelt, ám az uniós tagság nyújtotta előnyöket, persze, kihasználja. Nem ártana tehát a relatív jólét komfortjának élvezete közben legalább azt is észrevenni – hogy a szabadság természetes köznapi kockázataival szemben –, a parlamentben most az autokrácia csapdájába hajló politika kapott többséget. Ami hovatovább azt fogja jelenteni, hogy a kormányzati akarat szerint jobb, ha nincs elhajlás; jobb, ha nincs saját vélemény; és ajánlatos a zokszó nélküli igazodás. A már megkezdődött kirúgások és kádercserék lényege sem egyéb, mint a belső rendteremtés. Például a rendőrség vezetői karában, a Bírói Tanácsban, kormánybiztosi posztokon. Egyszóval az elhallgatás és elhallgattatás. Ez a kormánykoalíció röpke pár hét alatt máris megmutatta, hogy úgy gondolja: a történelmet, a kultúrát és a korábbi években éppen őáltaluk viselt dolgokat is át lehet szabni, újra lehet írni. Ami pusztán annyit jelent, hogy az egész gondolatvilágukban nincs állandó érték. Nincs fix demokratikus identitás, nincs fix kötődés, a saját embereik felhasználhatók lesznek bármire, ha kell, egymással is szembeállíthatók; és ha majd nem lesz rájuk szükség, akkor „fogyasztás” után sörösdobozként eldobhatók.

* * *

Mindezt látva még csak az sem mondható, hogy megállt/megáll az idő. Inkább rükvercbe váltott az ország. A mečiari időket idézően már megkezdődött a média önkényes szelekciója, a civil szféra és szervezeteinek becsmérlése, a valóság megismerhetőségének és a nyilvánosság erejének korlátozása. Elvégre a kormánypártok szavazói nyájának összetartásába nem fér/férhet bele az önálló vélemény, a „renitens” másság, a tudomány teljes függetlensége, a különböző művészi alkotások és kiállítások többféleképpen értelmezhető szabadsága. Így Szlovákiában még az az idő is szépecskén visszajöhet, hogy kevés lesz külsőleg közönyt mutatva, „csak” egyetérteni a rendszer fő irányvonalával. Ez ismerős lehet a ’89 előtti szovjet mintájú korszakból, vagy annak mečiari „demokrata” torzójából.

Ami mégis reményt adhat, hogy Szlovákiát ma már lehetetlenség elszigetelni Nyugat-Európától. Több százezren dolgoznak/élnek tőlünk külföldön, akik szoros kapcsolatban állnak az itthon maradottakkal; ráadásul a médiatér annyira megváltozott, hogy azt hírforrásként nem lehet teljesen elzárni.

Ezért az egyetlen igazi dilemma ma az, hogy ha már abszurd színházzá alakult a honi politika, akkor a következő években mi kezdi ki előbb a most kezdődött új rendszert: a társadalmi elégedetlenség vagy majd az idő vasfoga?