Afganisztán, a harmincnyelvű ország

Hazara asszony ruhát mos egy barlangbejáratnálFotó: ReutersAz ország rendkívül vegyes etnikai összetételét figyelembe véve feltehető, hogy a jövőben sem lesz könnyű a számos népcsoport igényeit összehangolni. A nyugati afgán törzsek (a duráni, a terin és a ghilzai), a keleti afgán törzsek (a berdurániak) és az indusi afgán törzsek (a daulekhail, a gandepur, a mainkhal, a barbar, a storiani és a marvar) még számtalan további törzsekre, nemzetségre és vérségre oszlanak, s mind-mind eltérő szokásokkal, életmóddal, érték- és jogrendszerrel bír.

A 26 millió lakosú ország területén majdnem egy tucat etnikai csoport él, amelyek több mint harminc nyelvet beszélnek. Régebben a legnagyobb lélekszámú etnikumok – a pastuk, a tádzsikok, a hazarák és az üzbégek – kiegyensúlyozott hatalommegosztás mellett viszonylagos békében éltek, ám a folyamatos háborúskodás folytán ez megszűnt, és állandósultak köztük a konfliktusok.

Ez részben amiatt van, hogy a rendkívül szegény országban élet-halál kérdése az ország szűkös anyagi javai feletti ellenőrzés megszerzése. Az évek óta tartó háborúk tönkretették a vízrendszert, a telefonrendszert, lerombolták a szennyvízcsatornákat. Az ország jelentős része éhezik. Mindennapossá váltak a fegyveres harcok a törzsek között, amelyek egymást fosztogatják az élelemért.

Afganisztán gazdasága romokban hever, az utóbbi évtizedekben bevételeinek nagy része – mint a világ legnagyobb ópiumtermelő országának – kábítószer-termelésből és -csempészetből származott. A tálibok – ráérezve az ebben rejlő rengeteg pénzre – mintagazdaságokban tanították a gazdákat az ópiumtermelés rejtelmeire, a befolyó pénzeket pedig fegyverkezésre és a polgárháború finanszírozására fordították.

Az országban a feszültségek nemcsak az etnikai megoszlásnak, hanem a vallási ellentéteknek is betudhatóak. A többségi szunnita muzulmán lakosság, amely a népesség 84 százalékát teszi ki, kevés vallási türelemmel viseltetik a kisebbségi síita – főként hazara – muzulmánok iránt, arról nem is beszélve, hogy uralmuk alatt a szintén szunnita tálibok az országban egykor néhány ezres zsidó, hindu és szikh kisebbségi közösségeket száműzetésbe kényszerítették.

Az afgán népesség nemcsak etnikumában, vallásában, hanem életmódjában is megosztott, hiszen egyaránt élnek az országban városi iparosok, kézművesek, falvakban letelepedett földművesek és folyamatosan vándorló nomád állattartók. Ezen utóbbiak – akiknek a számát 2,5 millióra becsülik – sátrakban élnek, élelmüket, ruházkodásukat az állatok teje, húsa, gyapja és bőre biztosítja. Közösségeikben a nők – valószínűleg a vándor életforma miatt – sokkal szabadabban élnek, mint a falvakban, városokban.

A nomád csoportok a nyarakat a hegységek fennsíkjain legeltetéssel töltik, télire pedig a völgyekbe húzódva letáboroznak, így évente kétszer kell átvonulniuk a falvakon. A két merően eltérő életmód miatt törvényszerűek a konfliktusok a farmerek és a nomádok között, de próbálják a helyzetből fakadó előnyöket kiaknázni: az átvonuló nyájak trágyáját a föld termékenyebbé tételére használják fel. Ilyenkor beindul a cserekereskedelem is: a juhpásztorok teáért, búzáért gyapjút és tejtermékeket adnak a termelőknek.

A földeken a férfiak főként búzát és gyümölcsöket termesztenek, sokszor az asszonyok is segítenek nekik a betakarításkor. A gyermekeket is korán munkára fogják: az ő gondjuk az állatok – és a kistestvérek – őrzése. A vidékiek életének és értékrendjének a központjában a vallás és a család, a törzs becsülete áll. A még létező kézművesipar és a kereskedelem főként a nagyobb városokban, Kabulban, Kandahárban található, ahol még él a tradicionális manufakturális textilipar, a szőnyeg- és bútorgyártás. Az országban található földgáz- és kőolajkészletek jórészt kiaknázatlanok.

A polgárháború kezdetekor Kabul és a városok lakossága folyamatosan nőtt, a vidéken tomboló harcok miatt itt kerestek menedéket az emberek. Miután Kabult is állandó támadások, bombatalálatok érték, a folyamat megfordult, és inkább vidékre kezdett vándorolni a lakosság. Rengetegen menekültek a szomszédos országokba is. Hárommillió ember áramlott át Pakisztánba, másfél millió Iránba.

A polgárháborúk okozta káoszt és a belpolitikai viszályokat használták ki a tálibok, és 1996-ra – két esztendő leforgása alatt – magukhoz ragadták a hatalmat majdnem az ország egész területén. A tálibok többnyire pastu nemzetiségűek, és amellett, hogy szunnita muzulmánok, eszméik főleg a pastu törzsi hagyományokra épülnek. A tálibok ellen harcoló Északi Szövetség (ÉSZ) elsősorban szintén szunnita tádzsikokból áll, de jelentős az üzbég jelenlét is a szövetségben. A síita hazarák csupán laza szálakkal kötődnek hozzájuk.

Az ideiglenes kormány megalakítása előtt már egyértelmű volt, hogy a szövetségnek kulcsszerepet kell kapnia a vezetésben, ezért is állíthatja az ÉSZ saját emberét a külügyminiszteri és a belügyminiszteri posztra egyaránt. De a pastukat – mint az ország legnépesebb etnikai csoportját – sem lehetett kihagyni a tervezésből, így (egyéb adottságainak köszönhetően is) a pastu Hamid Karzai tűnt a legalkalmasabbnak a kormányfői posztra. A tálibok lehetséges részvételéről is folytak tárgyalások, és bár Rabbani, az ÉSZ vezetője hajlandó lett volna „egyes, mérsékeltebb tálib vezetőkkel” tárgyalóasztalhoz ülni, tálib részről senkit sem hívtak meg a bonni konferenciára.

Az egyezmény értelmében megalakuló ideiglenes kormány komoly kihívások elé néz, ha nem akarja, hogy ismét megtörténjen az, ami 1989-ben: akkor számos, a szovjetek kivonulása után kötött megállapodás összeomlott, a most ismét kormányt alakító felek egymás után rúgták fel egyezményeiket. Ráadásul a különböző népcsoportok viszonya az elmúlt hónapok hadműveletei alatt sem volt felhőtlen; néhány fegyveres konfliktusról még ma sem derült ki, pontosan mely etnikumok csaptak össze a harcokban.