A Pece-parti Párizs szépségei

A nyár kezdetén a postás egy nagyváradi konferenciára hozott meghívót, a szimpóziumot a város szecessziós értékeiről rendezték. A tanácskozást – stílusosan – június 10-ére, a szecesszió világnapjára időzítették.

Örömmel tettem eleget az invitálásnak, a határ menti város Adyról elnevezett újságíró-akadémiáján egy évtizedig tanítottam, s ottléteimkor mindig nagy elánnal fedeztem fel Nagyvárad nevezetességeit. Munkahelyeimen, a Duna Televízióban és a Magyar Televízióban számos műsor foglalkozott a szebb napokat látott településsel, leginkább Ráday Mihály alkotására emlékszem: A tegnap városa – Ady és Nagyvárad című, kétrészes mozi az anyaországban és Partiumban is felkeltette a műemlékek sorsáért aggódók figyelmét. Az operatőr-rendező több más műsorában is foglalkozott Nagyváraddal, s szavaiból gyakran a féltés tükröződött. „Az eredmények mellett kötelességem bemutatni az árnyakat is – emelte fel hangját az egyik adásban Ráday. – A Stern-palota még mindig tatarozásra vár, az Adorján-palota értékes stukkói is rossz állapotban vannak. A Royal Kávéház, a szecesszió ritka szép alkotása ma bútorbolt, díszes mennyezetéről pedig hullik a vakolat.” Egy másik műsorban Péter I. Zoltánnal, a kiváló újságíróval, helytörténésszel a nagyváradi zsidó temetőben nyugvó egykori előkelőségek síremlékeit kereste fel. A stáb bemutatta Brüll Adél (Léda) férjének és szüleinek nyughelyét, a filmkockákon megjelent Emőd Tamás költőnek és Fehér Dezsőnek, a Nagyváradi Napló főszerkesztőjének sírja is.

Ottlétemet kedves kollégámnál, Szűcs Lászlónál kezdtem, s nem is akárhol: az Újvárad folyóirat főszerkesztője az egykori Léda-házban fogadott. A kertben ültünk le egy kávéra, ahol minden bizonnyal Ady is gyakran megpihent, s udvarolt múzsájának. A díszes úri lak Stern Mártonnak, Brüll Adél nagybátyjának a tulajdonában volt, Léda családja a század első éveiben költözött ide.

E nosztalgiázást követően indultunk el a konferencia helyszínére. Elhaladtunk a híres Kanonok-sor mellett, az egész utcát kitöltő épületegyüttest Ady Endre az Egy kis séta című – 1901-ben megjelent szarkasztikus cikkében – igencsak ostorozta. Pillantást vetettünk a Szent László ereklyéjét őrző székesegyházra s a megújuló Püspöki palotára.

A szimpóziumnak otthont adó Darvas–La Roche házat a város századfordulós villaépítészetének gyöngyszemeként tartják számon: a bécsi szecesszió stílusában épült 1909-1910-ben Vágó László és Vágó József tervei alapján, tulajdonosa az erdőkitermelésből gazdagodott meg. A villa később kedves kollégám, Simon Judit újságíró, a Holnap Kulturális Egyesület elnöke családjának birtokában is volt. Simon Judit így emlékezett:

„1928 körül került a Kolozsvárról származó édesapám és öccsének tulajdonába az épület. A testvérek megkedvelték Nagyváradot, s úgy gondolták, a városban vesznek egy házat. Sokfelé nézelődtek, de ez a lak, Dr. Sor Dezső ügyvéd tulajdona, akkor éppen eladó volt. Szerelem volt első látásra, így a megvétellel nem tétováztak, közgazdász nagybátyám alkudta ki a vételárat. Addig-addig egyezkedtek, amíg a tulajdonos legnagyobb lányával, Gertrúddal egymásba szerettek, s össze is házasodtak. E frigynek anyagi vonzata is lett, így csupán a háromnegyed házat kellett kifizetnie, a negyedrész a hozomány része lett. Nagybátyámék békében éltek a világégés kezdetéig. Mindkét család zsidó volt, így 1944-ben az egész Sor családot deportálták, senki nem jött haza. Emléküket a házon márványtábla őrzi. Édesapámat Kolozsvárra vitték munkaszolgálatra, majd Mauthausenbe került. Nagybátyám a Reviczky századba kapott behívót, az alakulatról úgy tartották, hogy a zsidók számára életbiztosítás: a század nevét adó Reviczky Imre alezredes sokat tett a beosztottjai megmentéséért.

A felszabadulás után kiderült, hogy Kolozsváron alig maradtak családtagok édesapám és édesanyám részéről. A túlélő, hazatérő zsidókat az ország különböző pontjain fogadták, s az Erdély felé indulókat Nagyváradon vették számba. Nagybátyám elhozta édesanyámat és nagynénémet a zsidókórházban kijelölt gyülekezési helyről, hogy itt várják meg édesapámat, aki októberben érkezett meg. »A szerelem hozta haza menyasszonyához« – említette gyakran, s novemberben egybe is keltek. Nagyváradon telepedtek le, mivel Kolozsváron csak a szomorú emlékeik maradtak. Később édesapám az itteni színházhoz kapott szerződést.

1947-ben államosították a házunkat, családom a korábbi hét szobából tarthatott meg két helyiséget közös fürdőszoba-, mellékhelyiség- és konyhahasználattal. Minden maradék szobába egy-egy családot telepítettek, sokszor négyen-öten laktak összezsúfolódva. Természetesen a mi bútorainkat használták, de a festmények javát visszaszereztük. 1956-ban születtem, s úgy emlékszem, hogy kialakult egy életforma, mindenkivel jó viszonyt ápoltunk, s a többi gyerekkel együtt játszottunk. Közben a földszinten lakó kivándorolt Izraelbe, helyükre egy sportklub költözött, s mikor igényt tartottak az emeletre is, akkor sokan lakótelepi lakásba költözhettek. Csatatér maradt utánuk, az ólomberakásos ablakokat kitörték, a bútorainkat magukkal vitték. Végül már csak mi maradtunk lakók, »társbérlőnk«, a sportklub tovább pusztította az értékes épületet.

2000-ben lehetőség adódott a ház visszaigénylésére. Kilencvenhárom éves édesapám akkor már nagyon beteg volt, így én intéztem az ügyeket. A városházával megegyeztem, az emeletet adták vissza; szüleim halála után egy százötven négyzetméteres lakás maradt rám. Természetesen a restaurálás – anyagiak híján – álom lehetett, s a szívem szakadt meg, látván a palota leromlását. Az emelet egy részét eladtam egy román családnak, akik jelentős összegeket fektettek be az állagmegóvásba s a restaurálásba. Ezt követően közösen próbáltunk meg pályázni uniós pénzekre, sikertelenül. Közben az említett család Ausztriába költözött, így az eladás mellett döntöttünk. A román törvények a műemléképületekre elővásárlási jogot biztosítanak a Művelődési Minisztériumnak, illetve az önkormányzatnak. Az előbbi lemondott róla, az önkormányzat viszont a megvétel mellett döntött, s többünk javaslatára egy Szecessziós Múzeum céljaira vásárolta volna meg. Négyéves alkudozás kezdődött, végül egy elfogadható összegért adtam el a lakást és a bútorokat. A hálószoba-berendezésem, a festményeim és idevaló tárgyaim a múzeumot gazdagították. A műemléképület számos igényes kiállításnak ad otthont, jelenleg egy korabeli ruhakiállítás, egy szecessziós tükörkiállítás számít újdonságnak. Az utóbbiban egy kortárs művészt inspirálta az »art nouveau«. Számomra nagyon fontos, hogy minden ismertetőben megjelenjék a magyar és a magyar-zsidó hagyaték: Nagyváradot kik és hogyan tették naggyá, Európa egyik legszebb városává.”

Judit nem túlzott, a belga Réseau Art Nouveau Network szakmai folyóirat Nagyváradot az öreg kontinens huszonhárom legszebb szecessziós városa között említi. Igen, Nagyvárad tényleg fénykorát élte a Nagy Háború előtt, a polgárosodás egyúttal szellemi pezsgéssel is járt. A 45 ezer lelket számláló lakosság negyede volt zsidó; a zsidó értelmiség ugyancsak kivette részét e fejlődésből. Bíró Lajos például a Szabadság lap munkatársaként szerzett hírnevet a városban, útja később Londonba vezetett, ahol a világhírű rendezővel, Korda Sándorral dolgozhatott együtt, s kezét dicséri a VIII. Henrik magánélete című film forgatókönyve is. Balázs Béla költői karrierjét A Holnap nagyváradi antológia egyengette. Fehér Dezső a már említett Nagyváradi Napló megalapításával és Ady Endre felkarolásával írta be nevét a magyar sajtótörténetbe. A kulturális élet oszlopa volt a századforduló évében megnyitott eklektikus stílusú színház, a teátrumot a bécsi Fellner és Helmer építésziroda tervezte, a cég mintegy félszáz alkotása Odesszától Zürichig szolgálta a kultúrát. A nagyváradi világot jelentő deszkákon minden híres magyar színművész megfordult, s olyan híres színészek indultak a karrierjük felé, mint Gózon Gyula és Kabos Gyula. Az élénk közéletre jellemző, hogy a már említett félszáz ezres lakosság igényeit négy színvonalas napilap szolgálta, az ott megjelent írások ma is az újságíróképzések tananyagai.

A szecessziós értékek között 35-40 épületet tartanak számon, bankokat, szállodákat, középületeket. A konferencia befejezése után magam is megtekintettem ismét néhányat közülük. Művészettörténetileg a legértékesebb az 1907–1909 között épült, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezők remekműve, a Fekete Sas Szálló. Az impozáns palota központja a híres passzázs, az épület egyebek mellett banknak, kávéháznak, előadóteremnek, üzleteknek adott otthont. Sétámat a gótikus és szecessziós stíluselemekkel épült egykori EMKE-nél folytattam. Ady kedvenc kávéházában ismerte meg Lédát, s irodalomtörténetileg is számon tartott hely, mivel itt alakult meg 1908-ban a Holnap Irodalmi Társaság.

A városközpontban két épületet emelnék ki. A kupolás Moskovits Miksa-palota építése során először alkalmaztak Nagyváradon vasbeton szerkezetet. A házat szépen rekonstruálták. A Stern-palota ifj. Rimanóczy Kálmán és Rendes Miklós munkáját magyar motívumaiért érdemes felkeresni, Ráday Mihály óhaja megvalósult, szépen rendbe hozták. Ellenpélda is akad: az egykori Rimanóczy szálló és fürdő, id. Rimanóczy Kálmán alkotása egykor a város legkorszerűbb hotelje volt, most igencsak romos állapotában várja megújulását.

A metropolisz szépen fejlődik, de úgy tűnik, a helyreállítás terén még akad munka bőven. Csak remélhetjük, hogy az Európa legszebb szecessziós városai közé sorolt Nagyvárad méltó módon köszöntheti az építészet ide zarándokoló híveit.

Csermák Zoltán