A kíváncsiság munkaeszköz

Nemrégiben, egy felvétel előtt az öltöződben azt mondtad, megható, hogy a vendégek Magyarország távoli részeiből, sőt a határon túlról is eljönnek.

Igen, emlékszem, akkor épp egy India-kutató jött Pécsről. De volt nálunk egy fiatal magolajkészítő mester az Őrségből, különleges, 12 órás életmentő műtéteket végző onkológus-sebész Nyíregyházáról, egy denevérkutató Kunszentmártonból, akit gyerekkorom óta ismerek. Az is csoda nekem, amikor a határon túlról jönnek a vendégek. Érdekes emberekkel találkozhattam. Köztük Bandor Évával és Bárdos Judittal, a Komáromi Jókai Színház színésznőivel. Vagy Albert Csillával, a kolozsvári Magyar Színház tagjával, aki az esti előadás után ült autóba a párjával, és hét órát utazott, hogy másnap itt legyen a stúdiónkban. Még messzebbről jött dr. Mechtler László amerikai neurológus professzor, a világújdonságnak számító orvosi cannabis első számú szakértője. Egy megbeszélésre repült New Yorkból Magyarországra, és a reptérről egyenesen hozzánk indult. Minden vendég fontos nekünk, de az ő példájukat azért tartom meghatónak, mert nagyon sok időt és energiát áldoztak arra, hogy izgalmas témákról a Ridikül nyilvánossága előtt beszéljenek. És egyben elismerésnek is érzem, mert ez azt jelenti, hogy a műsornak rangja van a szemükben.

Előfordulhatnak necces helyzetek, amit a néző nem lát? Mi történik a kulisszák mögött, ha az egyik vendég a négyből nem érkezik meg?

Szerencsére ritkán, de előfordult már. Mert meggondolta magát, vagy más dolga akadt, csak épp nem mondta senkinek. A Ridikül négy vendégre épül. Ha a felvétel előtt derül ki, hogy egyikül hiányzik, égnek a telefonok. Furcsa, de én vagyok a legnyugodtabb a stábból. Arra koncentrálok, hogy ha sikerül találni egy új vendéget, aki a témához is ért, szívesen jön, és azonnal indul is hozzánk, gyorsan felkészüljek belőle. Volt, hogy csak 10 percem maradt erre. A vendégek természetesen nem úgy kerülnek a műsorba, hogy bárkit felhívunk, és ő abban a pillanatban beül a tévéstúdióba. Mindenkivel egyeztetnek a kollégák, a szerkesztők mind a négy vendéggel előre készítenek egy interjút, összeállítják a forgatókönyvet, és a téma háttéranyagát. Ez sok nap munka és felkészülés. Minden héten, amikor megkapom a következő hét öt adásának anyagát, 250–270 oldalnyi anyagot olvasok át.

Vannak legendás mentések, olyan helyzetek, amelyeket sokáig emlegettek a stábban?

Persze. Például a Roma kultúra című adásunkba nem érkezett meg a férfi szereplő. De az utolsó fél órában sikerült egy olyan vendéget riasztani, akivel a műsor még érdekesebb is lett. Csámpai Attilát, a Pest megyei katasztrófavédelem szóvivőjét útközben érte el a szerkesztő, s már fordult is vissza és jött elhárítani az „adásveszélyt”. Olyan gyorsan történt minden, hogy szinte fel sem fogta, most róla lesz szó és nem a hírekről. Nagyon helyes volt, amikor kibukott belőle, hogy Úristen, a feleségének a Ridikül a kedvenc műsora, nem fogja elhinni neki, hogy itt ült a mi stúdiónkban.

Mi van, ha valaki rosszul lesz? Az egyik vendéged a műkincshamisításról szóló adás után hetekkel elmesélte nekem, hogy a felvétel első perceiben erős aritmiás szorítást érzett, azon gondolkodott, hogy el fog ájulni a kamerák előtt, de aztán szerencsére össze tudta szedni magát.

Előfordult az is, hogy ott állt a meglepetés vendég a takarásban, fellépésre várva, és hirtelen olyan tüneteket produkált, mintha infarktusa lenne. Az orvosunk azonnal kezelésbe vette. Nekem pedig a fülesembe szólt a főszerkesztő, hogy az egyik kollégánk fog beülni a vendég helyett. Nem volt könnyű komoly képpel kérdezgetni egy barátunkat a stábból, de a téma a stílus volt, amihez ő is értett valamennyire. Ennek is jó lett a vége.  

Van olyan felvétel, amely kizökkent, amely különösen nehéz számodra?

Ha gyerekekről, pláne beteg gyerekekről szól az adás, vagy a szeretteink elvesztéséről, az labilissá tud tenni. Dupla dózisú lelki erő kell ahhoz, hogy ezeket az adásokat levezessem. De tudok összeszedett lenni, ha azt mondom magamnak, hogy ez egy feladat. S míg a felvétel előtt azt érzem, hogy ez nekem nagyon nehéz, pozitívan és békével jövök ki belőle, mert meg tudtam oldani, méghozzá úgy, hogy érzelmi közösséget vállaltam másokkal. De ez nem jelenti azt, hogy nincs bennem szorongás. Nincs váltótársam, nem állhattam le két hétre, bár jó lett volna, amikor meghalt az anyukám. Nem maradhatok otthon, ha Máté, aki szerencsére stramm kisfiú, esetleg belázasodik.

Családtagok vigyáznak rá! Nem lehet, hogy túlzottan félted?

Dehogynem. Tudom, hogy az átlagnál érzékenyebb vagyok, de hogy ne lennék? Sokan tudják, hisz a műsorban is elmondtam, hogy a kislányom, Adélka négyéves korában meghalt. A munkába temetkeztem. Eleinte csak azért, hogy a fekete-fehérből jussak ki a fényre. Amikor életben maradtam, az volt a feladat, hogy találjam meg újra a színeket. És azóta én tényleg észreveszem, ha süt a nap, és az élet apró örömei erősítenek és visznek tovább. De az nem véletlen, hogy csak 14 évvel később, amikor már betöltöttem a negyvenet fogant meg Máté. Ehhez persze az ő apukáját is meg kellett találnom. Féltem, amióta megvan. Hatalmas feladat, hogy ne korlátozzam őt a félelmeimmel. Hogy mennyire túlzásba viszem, akkor tudatosul bennem, amikor a férjem csendben kiküld a játszótérről, mert lerí rólam a rettegés, hogy a gyerek leesik valahonnan. Hú de nagy utam van még az elengedésben!

Egy ilyen típusú műsor, mint a Ridikül, amelyben a néző is beszélgetőtársnak érzi magát, nem működne, ha nem adnál magadból. Nehéz eldönteni, meddig láthatnak bele kívülállók az életedbe?

Meg kell találni az egyensúlyt, a férjemmel is megbeszélem, hogy hol húzzuk meg a határokat. Ez közös döntés, bár ő, aki szakmabeli, hangmérnök, azt szokta mondani, ha kiraktad magad a kirakatba, akkor ezt a figyelmet el kell viselned. De nem szabad, hogy a privát sztorikkal elvigyem a műsort más irányba, mert a Ridikül nem rólam szól, és meg kell őriznem a mi kis családi intimitásunkat is.

Kisfiadról is szoktál mesélni. Mi lesz, ha egyszer kikéri magának, hogy „kibeszéled”?
Ötéves, de gondolom, majd ha nagyobb lesz, meg kell kérdeznem tőle. Most még örömmel mondom a történeteit. Nem érdekli, hogy a televízióban dolgozom. Ha az anyósom időnként bekapcsolja a Ridikült, Máté odapillant, megjegyzi, hogy jó ez a pulcsi anyán, aztán szalad tovább játszani.

A műsor egyik vállalt célja, hogy tippekkel, megoldásokkal segítse a nézőket. Van, amit te is megfogadtál? Mondjuk, alább adtál a maximalizmusodból?

Nagyon nehezen megy. Félek másokat megbántani, azt mondani, hogy ez vagy az most nem fér bele. A műsor erősít meg abban, hogy van, amikor nemet kell mondani. Ami a maximalizmusomat illeti, nem fog változni. Az élet szinte minden területén a legjobbat akarom nyújtani, ami persze lehetetlen, és kimerítő. Ezt is a gyerekkoromból hozom. Mondok példát: pedagógus szülők gyerekeként soha sem volt sok pénzünk. Vidéki lány vagyok, édesapámék répaföldet béreltek a tsz-től, az fixen fizetett. Mi is mentünk velük kapálni, amit én élveztem is, a nővérem nem annyira. Apám, mint a meszes, ment előre, nagy tempóval dolgozott, ezt láttuk kiskorunktól. Az érettségire úgy készültem, hogy amikor végeztem egy cukorrépasorral, a végén leültem, megtanulni egy tételt. Kisvárosban éltünk, mindenki ismerte a családot, apukám volt az iskolaigazgató, a mamám ugyanott tanított, nekem pedig meg kellett mutatni, hogy jó gyerek vagyok, nem lázadok, nem hozok rájuk szégyent.  

Mégis lázadtál, amikor Szolnokra mentél kollégistának!

Nem véletlenül jelentettem be 14 évesen, hogy elmegyek. A szüleim paffá váltak. Emlékszem anyukám trapézmintás dzsörzé ruhájára, ahogy leült a fotelbe és ottmaradt. Megmondtam, hogy bármennyire is imádom őket, nem akarok mindig a „Dióssyék gyereke” lenni. A négy év alatt megtanultam, hogy mindent meg tudok magam oldani. Egy héten egyszer lehetett felhívni a szüleimet a postáról. Ez azzal is járt, hogy ha ritkán, de kaptam egy rossz jegyet, egy hétig cipeltem magammal. De megértettem, hogy nem kell egyből hazarohanni megoldásért vagy egy kis babusgatásért, még akkor sem, ha nagyon összekapaszkodó, érzelmi biztonságot adó családból jövök. A pénzzel is megtanultam bánni, s azóta sem voltam soha pénzzavarban, akkor sem, amikor keveset kerestem. Amikor főiskolás lettem Szegeden, korrepetálást vállaltam, nyári munkában koponyamosó voltam egy régészeti ásatáson és forgalomszámláló a 44-es út mellett. Nem volt előttem akadály! Aztán persze jöttek a pofonok az élettől és tragédiák, de ez a fajta túlélőképesség sokat segített.

És honnan jött a szereplésvágy?

Az otthoni legendárium szerint hatévesen odaálltam a szüleim elé azzal, hogy én tévébemondó leszek. Ők meg legyintettek, itt lakunk vidéken, persze a te nagy vágyaid! De nem korlátoztak soha. A gimnáziumban jött a kóruséneklés, délutánonként zeneoktatásra jártam, fellépéseink voltak. Kazinczy-versenyt nyertem. Amikor tanár szakos főiskolás lettem Szegeden, retorikai díjat nyertem, és felajánlották, kezdjek el rádiózni. Egy évig kávét hordtam a szerkesztőségben, de közben tanultam. Aztán jött a televízió. Nem volt kérdés, hogy amikor később Feledy Péter főszerkesztő hívott a Magyar Televízióba, jöttem. Húztam a kis bőröndömet Pestre, aztán vissza Szegedre. Az elmúlt évek során szakmailag sok minden, amire vágytam, megvalósult. Most mások a prioritások. Elsősorban a kisfiamra figyelek, ne érezze, és ne érezzem azt, hogy az életemben a munka van túlsúlyban.

Hány Ridikül-adáson vagy már túl?

Négy éve vezetem én a műsort, karácsonyra meglesz a 800 adás. Vannak köztük olyanok, amelyek különösen közel állnak hozzám, mert a téma az irodalom, a művészet, a zene. De ahhoz is alkalmazkodnunk kell persze, amire a nézők kíváncsiak. Az élethelyzetekről, lelki kérdésekről, gyereknevelésről, családi viszonyokról, egészségügyi témákról szóló adások közkedveltek, de én hiszem, hogy a művészet, a tudomány vagy akár a környezetvédelem iránt is fel lehet kelteni az érdeklődést. A kulcs az, hogy érdekes embereket találjunk a témához, egyéniségeket, akik izgalmasan, ízesen tudnak beszélni. Amikor leülök a műsorvezető fotelba, minden téma nagyon érdekel. Az állandó kíváncsiság munkaeszköz ebben a szakmában. 

Völgyi Vera