A Khyber-hágón innen és túl

Mindenkinek van fegyvere, így tökéletes a közbiztonság A térképen ezek nem távolságok, ha az ember alatt valamirevaló autó pöfög, gyorsan megjárja. Nyelvileg sem okoz gondot, mert bár más népek élnek itt meg ott, ez egykor mind a brit birodalom volt és az angollal ma is mindenütt elboldogul az ember. Nehézségeim egyedül Pakisztán és Afganisztán határán, Torkhamnál voltak, mert az őrség parancsnoka éppen imádkozni ment a mecsetbe és nem volt, aki beüsse a pecsétet az útlevelembe. Mai fejjel nem is értem, minek kellett az nekem. Egy óra üldögélés után megkérdeztem, hogy hol imádkozik a parancsnok úr? Ó, csak itt, tíz mérföldre – felelte egy sűrű szemöldökű katona. Akkor elköszöntem, a katona tisztelgett, beültem az autómba és begurultam Afganisztánba. Pecsét nélkül.

Lélegzetállító végigutazni a Khyberen. A hegyszoroson átvezető út két-háromszáz méter magas sziklák között kanyarog. Torkhamnál ér Afganisztán területére. A szoros egyetlen erődítmény. Minden fordulóban van egy kőfal, rajta gépfegyverállás. Az országút újra meg újra vasúti síneken bukdácsol át. Sorompó vagy legalább valami figyelmeztetés, hogy vigyázzon az ember, ha jön a vonat, egy szál sem. Táblák, feliratok amúgy szép számmal: az itt átkelt seregek és különösen a brit ezredek szükségesnek tartották, hogy az utókor tudtára adják: itt jártak. Sorompóra amúgy sincs szükség, a vonat még abban a békeidőben is csak hetenként egyszer, vasárnap közlekedett, akkor is köhögő csigatempóban. A vasútvonalat a múlt század húszas éveiben építették. Az ingázó vonat, felkapaszkodik egy állomásra, ott megpihen, azután az ellenkező irányban folytatja az utat tovább. Közben azonban 34 alagúton bújik át.

Aki nem vigyáz magára

Torkhamtól már lefele vezet az út. A hágó Landi Kotalnál halad a legmagasabban, 1073 méteren.

Landi Kotal Közép-Ázsia Hongkongja, vagy még annál is hongkongosabb: pastu fennhatóság alatt álló törzsi terület, ahol sem Afganisztán, sem Pakisztán törvényei nem érvényesek. Itt az a törvény, amit a pastuk elismernek. Pakisztánban 14 millióra, Afganisztánban 7,5 millióra becsülik a számukat. Pásztorok, akik nem ismernek határt, mindig ott legeltetik nyájaikat, ahol több a fű. A brit birodalomban azonban a határok voltak fontosak, nem a népek. ĺgy keletkezett Afganisztán és Brit India között, 1893-ban, a törzsek lakhelyén keresztül húzott Durand-vonal, a mai Pakisztán és Afganisztán határa. De ezt maguk a pastuk soha nem tartották tiszteletben.

Még előbb, az Indus völgyében megálltam pihenőre egy falusi buszmegállónál. Épp egy férfiholttestet húztak fel a busz tetejére. Nem teketóriáztak sokat, felrakták a csomagok közé. Be sem takarták. Kérdeztem az egyik ott álldogálótól, ezzel az emberrel meg mi történt? Vállat vont. – Semmi. Agyonlőtték. – Itt csak úgy agyon lehet lőni valakit? – rémüldöztem. – Aki nem vigyáz magára – mondta, és fellebbentette kabátszárnyát. Az övében egy szép, ezüstveretes pisztoly volt. – Mindenkinek van fegyvere, így tökéletes a közbiztonság – nyugtatott meg. – Nézze csak meg a gyerekeket. Az első ajándék, amit a szüleiktől kapnak, fegyver.

Néztem. Ahogy nálunk régen a parittyát, úgy a fiúk ócska mordályokat tűztek az övükbe. Ahány fiúgyermeket csak láttam, mindegyiknek volt valamilyen fegyvere. Amikor az országút mellett – már a hágón – megálltam egy hatalmas földvár mellett, hogy lefényképezzem és kiléptem a kocsiból, nem tudni honnan, repültek felém a kövek – gyorsan odébb álltam. Pedig jó fotó lett volna. A fal tövében öregek pipáztak, a ház mindegyik sarkán egy őrtorony, kapu sehol, ablak sincs egy sem, csak lőrések és egy regiment krikettütővel hadonászó kölyök. A futás ugyan szégyen, de ebben az esetben hasznos volt.

A Khyber-hágó táján élő pastu törzsek afridik. Ők is számon tartják az őseiket. Hérodotosz emlegeti az aparütaiakat, a négy általa ismert pastu (pathán) törzs egyikét. Az afridik azt tartják, hogy ezektől származnak. Ez persze akár legenda is lehet, de az történelmi tény, hogy amikor az első afgán háborúban (1839–1842) George Pollock tábornok Pandzsábból Kabul ellen vonult, az afridik útját állták. A britek, akiknek fontos volt, hogy nyitva legyen a Khyber-hágó, hol lefizették az afridikat, hol büntetőexpedíciókat indítottak ellenük. Az afridi „gordiuszi csomót” azután megpróbálták a Durand-vonallal kettévágni, de így sem sikerült a khyberi afridikat pacifikálni. Akkor már inkább zsoldjukba fogadták őket. Rájuk bízták a hágó rendjének fenntartását, nekik kellett gondoskodni az utazók biztonságáról. Betyárból lesz a legjobb pandúr. E megbízatásnak az afridi „khasszadárok” mindmáig eleget tesznek, feltéve, hogy az utazó nem tér le az útról. Aki ezt a kifüggesztett figyelmeztetések ellenére megteszi, határsértést követ el, és az afridik kirabolhatják vagy akár le is lőhetik. Nincs törvény, amelynek alapján őket ezért meg lehetne büntetni.

Kezembe került egy 1966-ban kiadott könyv, amit a pesavári egyetem rektora írt: A Khyber története. Ebben áll, hogy „az afridi fiatalok közül igen sokat soroztak be a határőrségbe, a vasúti őrségbe és a hadseregbe. Ezek a derék afridi harcosok részt vettek a kasmíri szent háborúban India ellen, és ma is százezrével állnak készen arra, hogy kasmíri testvéreik szabadságáért küzdjenek. Ha valamit várnak életükben, az nem más, mint a hívó jel, amire a derék harcosok percnyi késedelem nélkül indulnak Kasmír felé.”

A tálib korszak utáni első futballmeccs a kabuli stadionban Mint 1947-ben, amikor az Indiához csatlakozott Kasmírt Pakisztán felől lerohanták a törzsi harcosok. De folytatom a magam élményeit. Amikor a pakisztáni Pesavárból át a Khyberen az afganisztáni Dzsalálábádba értem, úgy éreztem, hogy nemcsak egy másik országba, de egy másik világba jutok. Pesavár nyomasztott. Jó ideig nem is értettem, miért. A pakisztáni város zsúfolt utcái, az ütött-kopott teherautók, a zörgő buszok, a vidám, könnyű egylovas kicsi tongák, a szűk sikátorokban egymás mellé szorult apró boltok, az ajtóban békésen vízipipázó kereskedők, akiknek színes kaftánjára rá-ráléptek a nyüzsgő járókelők, aligha leptek meg. Hiszen Indiából jöttem. Pesavár valami másért fullasztott. Azután rájöttem: azért, mert nincsenek az utcákon nők. Akkor arra a következtetésre jutottam, hogy biztos azért, mert ugyan kinek van kedve egy ilyen világban nőnek születni? Ez a tálibok hatalomra kerülése idején néhányszor még eszembe jutott.

Utcák nők nélkül

Megérkeztem tehát Dzsalálábádba, és mondom, mintha egy más világba futottam volna be. Miniszoknyás lányok sétáltak az utcán, az emberek nem burkolództak, hanem öltözködtek, nadrág és ing volt rajtuk, annyian viseltek szakállt, mint mondjuk minálunk. A gyümölcsárus, akitől narancsot vettem, jókedvűen szolgált ki, amikor elővettem az utcán a fényképezőgépemet, az emberek elnézően mosolyogtak, senki nem hajított követ rám. Azután mentem tovább, a Kabul folyó mentén, a főváros felé, ezüstszürke sziklák között. Minden fordulónál magas kőkorlát, a zúgó víz fölött kilátók. A Hindukus havas hegylánca, a hegy alatt gyárépületek és egy barátságos kisváros: a 3000 éves Kabul. Apró hidak íveltek át a folyón, a nagymecset mellett a kőparton a szőnyegárusok kiteregetett portékái piroslottak, az egyik görbe kis utcában Afganisztán egyetlen természeti kincsét, a karakült, apró báránykák gödör bundáját szabták, öltögették a szűcsmesterek. A boltok kirakataiban svájci sajt, francia borok, dán sonkák. A kereskedők a nagyvilág minden pénzét elfogadták. Itt-ott fekete burkát viselő asszonyokat is láttam. Kikent-kifent fiatalember vezetett egy hölgyet kezénél fogva. Nyakkendő, fehér zsebkendő a mellényzsebben, szűk csőnadrág az úron. A nő selyemharisnyája kivillant a kék lepel alól, több azonban nem látszott belőle. De csizmás, miniszoknyás, rövid bundás fiatal nő legalább annyi volt az utcán, mint burkás. Akkor még – az 1973-as katonai puccs és az 1978-as szovjetbarát hatalomátvétel előtt, Zahir Sah uralkodásának békés, toleráns éveiben törvény védett mindenkit, aki hordani kívánta a burkát és azt is, aki levetette. Szép, színes, tiszta világ – gondoltam. Szabad szelek, pásztorok, sziklák birodalma.

Több mint húsz esztendővel később, egy csörömpölő afgán tank tetején csörtettem végig Kabulon. Az utcák még csak néptelenek sem voltak, addigra az emberek már a félelembe is belefáradtak. Azon az éjszakán foglalta el a tádzsik Ahmad Sah Maszud – utóbb a tálibok ellen küzdő Északi Szövetség vezéralakja – Kabult. Még fegyverek kattogtak az utcákon, reggel is gépfegyvergolyók tépték fel az orrom előtt az aszfaltot ugyanazon az utcán, ahol húsz évvel azelőtt a sétálókat nézegettem. A Bala Hiszár-erőd kapujában meg éppen bennünket lőttek be, már nem tudom, kicsodák. A pastu Gulbuddin Hekmatjar Hizb-i-Iszlámi hadserege vagy a Hizb-i-Vahdat síita harcosai? A mudzsahidek akkor már egymást gyilkolták. Amint elfutottunk a kapuból, máris beletalált egy lövedék. Jobban is tettük, hogy elmenekültünk, az erődöt még azon az estén felgyújtották. És ez akkor még csak a kezdet volt. A Moszkvában kifőzött puccs sokba került Afganisztánnak.

Azt, hogy Maszud Kabul elfoglalására készül, 1992 áprilisában már mindenki tudta. Egy nap harmadmagammal – operatőr barátommal és egy amerikai kollégámmal – beültünk egy taxiba, mondtuk a sofőrnek, vigyen el Ahmad Sah Maszud táborába. Félretolta a turbánját, megvakarta a fejét és azt mondta, szálljunk be. Elindultunk dél felé. Amint elmaradoztak Kabul utolsó házai, egy lakatlan völgyben haladtunk. Afganisztán népsűrűsége harmada sincs a magyarnak. De hogy múltak a félórák, órák és nem láttunk egyetlen lakóházat, egy embert sem, mégis különös volt. Kopár dombokra kapaszkodtunk fel, lakatlan, köves vidéken át vezetett az út. Sehol senki. Egy útelágazásnál felégetett épület, az is egymagában állt. A taxis néha magyarázott egyet és mást, dari nyelven, amiből egyikünk sem értett egy szót sem. De időről időre megkérdeztük: Maszud? Mire rábólintott. – Maszud, Maszud – mondta bátorítóan. Ennyiben maradtunk, és mentünk dél felé tovább.

Jó három óra múlva – a nap épp akkor hágott delelőre – az út szélén feltűntek az első tankok. Azután a taxi megállt, sapkás férfiak vettek körül. A tádzsik Maszud táborában voltunk. Lövegek, harckocsik, helikopterek. A parancsnok csak sötétedéskor érkezett meg egy helikopteren. Beletelt még azután is egy jó órába, míg a sátrába kerültünk. Akkor fel sem tűnt, de most visszagondolva furcsállom: bennünket akkor különösebben nem kérdezgettek, kik vagyunk, a felszerelésünket sem vizsgálták át. Ahmad Sah Maszudot – aki később a tálibellenes Északi Szövetséget vezette – két nappal az Amerika elleni terrortámadás előtt, a gyanú szerint Bin Laden embere egy tévékamerába rejtett bombával ölte meg.

Már besötétedett, amikor Maszud, a kabuli műszaki főiskola egykori hallgatója – jövőre lenne ötvenesztendős – végre fogadott a sátrában. Határozott vonásokkal meghúzott arc, kemény kis szakáll, csálé sapka, egy megnyerő férfi maradt meg emlékezetemben. A kérdezést amerikai kollégám – a The Boston Globe-ot tudósította – kezdte: számít-e Maszud parancsnok arra, hogy az Egyesült Államoktól segítséget kap? Mire Maszud szinte szó szerint azt felelte, amit legutóbb, meggyilkolása előtt pár nappal a Newsweek tudósítójának mondott: „Nekünk az Egyesült Államoktól nem fegyver kell, szereztünk az oroszoktól eleget, csak az, hogy Pakisztánt szorítsa rá arra, ne képezzen ki Afganisztánban terroristákat. (Az Északi Szövetség azt állítja, hogy a tálib fegyveresek jórészt pakisztániak.) Ha a pakisztáni kormány nem támogatja őket, a terroristák nem állnak meg a lábukon.” Ezt mondta Maszud 1992 áprilisában nekünk is. És megjegyezte, hogy Pakisztán oly módon akarja befolyását kiterjeszteni Afganisztánra, hogy a pastukat, tádzsikokat, hazarákat, üzbégeket egymás ellen bujtogatja. Magam akkor azt kérdeztem: Nem tart-e éppen ezért attól, hogy Afganisztán a pastuk és a tádzsikok, a hazarák, az üzbégek lakta területekre esik szét? Ám Maszud erről nem volt hajlandó spekulálni. Egyetlen Afganisztán van, amelynek egy polgára sem akarja az ország szétdarabolását – jelentette ki. Ami őt illeti, még az éjszaka megindul Kabul ellen, és reggelre elfoglalja a fővárost.

Csak Allah tudja

Nekünk persze ez volt a hír. Bevágtuk magunkat a taxiba, és indultunk vissza Kabulba, hogy előbb érjünk oda, mint Ahmad Sah Maszud. Azon az éjszakán – néztük a szálloda tetejéről – rakéták kaszabolták szét Kabul egét. Másnap a szállodaigazgató minden újságíró tudtára adta, aki ott lakott, hogy reggel indul Újdelhibe az Indian Airlines utolsó gépe, azután több aligha lesz. Mikor indul? Azt senki nem tudja.

Taxiba ugrottunk, mentünk a repülőtérre. A kihalt épületek közül nagy sokára előkerült egy tisztviselő. Igen, holnap reggel repül az Indian Airlines. Mikor? Azt csak Allah tudja. Legyünk itt időben.

Hajnalban már hosszú sor állt a repülőtér előtt. Tíz óra tájban elterjedt a hír, hogy a pilótafülke ablakát kilőtték, ha ki tudják cserélni, repülünk. Ha nem találnak Kabulban csereszabatos ablakot, akkor meg kell várni, amíg Újdelhiből hoznak egyet. Mikorra érhet az ide? Nem tudni, semmilyen légi közlekedés nincs. Még ez a gép hazarepül, és kész.

A gép ott állt a betonon. Egyetlenegy kis gépmadár. Körülötte szerelők sürögtek, a pilótafülkénél ügyködtek. Elkészülnek-e vele és ha igen, mikorra? A bennfentesek szerint, ha naplemente előtt nem tudunk felszállni, itt maradunk. Akkor még csak egy-egy ágyú dörrent, de nagyon közelről. Amikor majd leszáll az este, jósolták, megkezdődik a csata a repülőtérért. Húszan lehettünk, újságírók, külföldi diplomaták. Fel és alá járkáltunk a betonon, rugdostuk az üres töltényhüvelyeket. A nap baljósan közeledett a horizont felé.

Aztán mégis felszálltunk. Meredeken, mert Kabul az Asmai és a Serdavaza hegyek közötti völgyben fekszik. Felugattak az ágyúk. Ránk lőnek, vagy csak emlékeztetnek arra, milyen pokolból szabadultunk ki? Ez 1992 áprilisában történt.

Egy esztendővel később, 1993 januárja és novembere között negyvenezer ember vesztette életét Kabulban.

És azóta még hány?