A Jangce-projekt

A Három Szoros megaduzzasztó a Jangcén, JihangnálReuters-felvételMár elemi szinten is adódik a gondolat: ahol sok a víz, onnan vinni kell oda, ahol kevés van belőle. Már Mao megmondta az ötvenes években, hogy a Jangce vizét kellene feljuttatni északra. Kína két nagy történelmi folyója, a Jangce és a Sárga-folyó ugyanis nagyon ellentétes természetű. Szinte ugyanonnan erednek, Csinghajból, a Pajarhan-hegység két oldalából. A Jangce innentől 6300 kilométeres, míg a Sárga-folyó 5464 kilométeres út után éri el a tengert.

Pontosabban a Sárga-folyó nem mindig, s itt kezdődnek a bajok. A meder nagyon széles, jelezve az egykori dicsőséget, a hidak azonban nagyrészt szárazföld felett mennek. A Sárga-folyóban alig van víz, s vannak évek, amikor egyes szakaszokon ki is szárad. A térséget évről évre sújtó szárazság tönkreteszi a mezőgazdaságot, egyes területeken valóságos ökológiai katasztrófát okoz. Ugyanakkor a Jangce legutóbb is azzal fenyegetőzött, hogy olyan városokat áraszt el, mint a gigantikus Vuhan. Egymillió embernek kellett a gátakon győzködnie a folyót, hogy maradjon benn a medrében, vagy legalábbis abban az őrült méretű víztározóban, amelyet a Tungting-tóból alakítottak ki. Legutóbb sikerült, de ez nem mindig van így.

Nagyjából ötven éve vizsgálgatják, vitatják a terveket, hogyan lehetne a déli folyó bőséges vizét felcsempészni az északi tájakra. Nem titok, hogy a gigantikus terv megvalósításával a főváros, a már ma is tizenhárommilliós Peking megfelelő vízellátását is biztosítani kivánják.

Tavaly augusztusban aztán döntöttek: a következő ötven évet már a tényleges munkával töltik. Három utat is kijelöltek, amelyen a víz hozza majd az életet, s december utolsó napjaiban megtörtént az első kapavágás is. A számítások szerint mai áron 59 milliárd dollárba kerül majd a fél évszázados fejlesztés (kétszer annyiba, mint a Három Szoros nevű megaduzzasztó, amelyet most építenek ugyancsak a Jangcén), s helyenként olyan mérnöki bravúrokra lesz szükség, amilyenek nyugodtabb természetű országokban eszébe se jutnak a szakembereknek. Nem öntözőrendszerről, nem hajózási útvonalakról van ugyanis szó. A víznek folynia kell, folyamatosan.

A látszólag legegyszerűbb útvonallal, a keletivel kezdik a munkálatokat. Itt ugyanis rendelkezésükre áll már egy meder, a világtörténelem mérnöki csúcsteljesítményeinek egyike: a nagy csatorna. A Hangcsoutól Pekingig húzódó csatornát eredetileg 605-ben kezdték építeni, természetesen nem azzal a céllal, hogy „folyó” folyó legyen. Most először alaposan kikotorják az egészet, majd 51 szivattyúállomást építenek rá, melyek segítségével halad majd a víz észak felé. A folyamat Csiangtunál indul, s a vizet először a Tungping-tóba juttatja. Innen a nagy csatornát használva megy majd Peking felé, s építenek egy több mint 600 kilométeres leágazást a Csiaotung-félszigetre.

A most szintén elkezdett úgynevezett középső út egészen más elven működik majd. Tancsiangkou városánál (Hupej tartomány) van egy hatalmas víztározó a Han folyón (amely Vuhannál éri el a Jangcét). Ebben ma is be tudják olyan magas szintre állítani a vizet, hogy az északi irányban természetes folyással tudjon eljutni a Sárga-folyóig – ha majd lesz medre. Csengcsounál még azt is meg kell oldaniuk, hogy az új folyó átjusson a Sárga-folyón, hiszen menne tovább észak felé. A folyókereszteződést ma úgy tervezik, hogy a csatorna egy alagúton menne át a Sárga-folyó alatt. S onnan már csak egy ugrás a peking–tiencsini térség, ahol végcélja lesz.

A három útvonal közül kétségtelenül a nyugati lesz a legdurvább, pedig ez a legrövidebb. Itt igazából két helyen is összekötnék a Jangce és a Sárga-folyó mellékfolyóit, mintegy összekapcsolva a két vízgyűjtő területet. Ez azonban egy olyan vidéke a Földnek, ahová normális ember magától nem megy. Lakatlan, sziklás, három-négyezer méterrel a tengerszint felett, nincsenek utak, nincs áram, nincs tisztított víz, nem lehet telefonálni. Kína azonban ettől már nem esik hanyatt, amióta naponta látja a beszámolókat a televízióban a Csinghaj– Tibet vasút építéséről. Ott bizony még a rizsnél és a víznél is van fontosabb létfeltétel, az oxigénpalack.

S itt most kivételesen nem lesz elég életben maradni, még a vizet is át kell vinni a Pajanhar-hegység egyik oldaláról a másikra, ha már a természet nem tette meg ezt a szívességet. Nem fogadták még el a mérnöki terveket, de időről időre olyan hírek kelnek lábra, hogy állítólag egy hosszú alagutat akarnak fúrni a hegyen át, s lényegében ez lenne a csatorna. Most annyit döntöttek el, hogy ezt a munkálatot 2010-ben kezdik majd el, vagyis – szép példája a kínai tervezési gondolkodásmódnak – tíz évvel előbb, mint eredetileg tervezték. Minden bizonnyal ez lesz az utolsónak elkészülő szakasz, olyan 2050 táján.

Mint az általában is jellemző, a kínai hatóságok nagy figyelmet fordítanak arra, hogy bebizonyítsák: nem történik majd természetrombolás. Bár az egész csatornarendszer egyszerre képes lesz felvenni a Jangce egy egész évi vízhozamát, teljes üzem esetén is csak a folyó vizének öt százalékát fogja elvinni. Ez pedig azt jelenti – érvelnek a kínaiak –, hogy nem hordalékosodik el a folyó, s nem jön majd fel a mederbe kritikus mennyiségű tengervíz. Az egész ötvenéves beruházás alatt körülbelül egymillió embert kell majd áttelepíteni, ami itteni léptékkel nem igazán nagy szám. S gyermekeink majd összevethetik a valóságot a tervekkel.