„A halál az élet másik oldala”

A „gyászév” kifejezéssel a legtöbb kultúrában találkozhatunk, de valójában nem a gyászidő határát kívánja megszabni, csupán azt érzékelteti, hogy egy év leforgása alatt átélünk minden évfordulót (születésnapot, névnapot, ünnepeket), amit ezentúl a másik nélkül kell eltöltenünk. Viszont nem vagyunk egyformák gyászunkban sem, mindnyájan másképp éljük meg a veszteségeinket. Az emberi létezés alapvető ritmusa kötések és oldások, ragaszkodás és elengedés egymást feltételező és kiegészítő sorozata. Ennek elfogadása és átélése gyászunk alapja is. A mindenszentek és az azt követő halottak napja egyházi jellegén túl fokozatosan vált általános népi megemlékezéssé. Ilyenkor mindenki kilátogat a temetőbe,meglátogatja elhunyt hozzátartozóit. Megtelnek a sírok őszirózsával, krizantémmal, koszorúkkal, az elmúlás jelképes virágaival. Az emberek gyertyákat, mécseseket gyújtanak, és elveszített szeretteikre emlékeznek. A nép ajkán ennek a szokásnak is megvan a magyarázata: azért kell megszépíteni ilyenkor a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.

A halál talánya, a lét és nemlét, a van és a nincs egymást feltételező és kizáró viszonya mindig is azon nagy rendező kérdések közé tartozott, amelyre minden korban megszülettek az adott kultúrára jellemző válaszok. A halállal kapcsolatban világszemlélettől függetlenül mindenkiben kialakul valamilyen félelem. A leggyakoribbak: az ismeretlentől, az addig vezető esetleges fájdalomtól és leépüléstől, a kiszolgáltatottságtól, szeretteink, javaink, személyiségünk, énünk elvesztésétől, a túlvilági büntetéstől, az emberiség további történelméből való kimaradástól, az ürességtől, a nem létezéstől való félelem. Norbert Elias szerint az embereknek nem is a halál ténye okoz problémát, hanem az, hogy tudnak róla. Bár a halál, a végesség gondolatának elfojtása nem századunk terméke, korábban a haláltudat leküzdésében kollektív mítoszok és szertartások uralkodtak, melyek nagy része az élet végtelen folytatását ígéri. A halált egyik civilizáció sem tudja megközelíteni, sem kikerülni, csak kerülgeti. És nem is az elmélettel van baj – a mélyen hívő ember nem elemezni és bizonyítani próbálja a túlvilági létet, hanem annak tudatában éli mindennapjait, hogy a lélek nem enyészik el a testtel –, a probléma a gyakorlatban jelentkezik. A halál utáni élet ugyanis (bármilyen vallást követ egy nyugati ember) éppen attól riasztó, mert semmit, de semmit nem tudhatunk róla pontosan. (Még a halálküszöbről visszatérők vallomásai is egyéni képzeteknek tűnnek.)

Korunk válasza a halál kérdésére,a társadalom és az egyén viszonya a halálhoz, a haldokláshoz és a gyászhoz a korábban évszázadokon át tartó lassú változásoktól eltérően, néhány évtized alatt szinte teljesen átformálódott.

Mások halála

a lelki megrázkódtatáson kívül azért is szorongáskeltő, mert figyelmeztet saját mulandóságunkra. Ezért a legtöbben megpróbálják elkerülni azokat, akik erre emlékeztetnek: a haldoklót, a gyászolót és azokat is, akik velük foglalkoznak. E kollektív haláltagadás következménye, hogy manapság az életünk nem befejeződik, hanem abbamarad. Az élet két legmagányosabb aktusa, a születés és a halál között óriásivá növekedett a különbség. Elgondolkodtató, hogy legszemélyesebb, bensőséges környezetet igénylő eseményeink hogyan kerültek át a maguk természetes közegéből intézményes keretek közé – az egészségügybe. Embernek emberhez fűződő kapcsolata alakult át egyén és intézmény – szociális otthon, kórház, intenzív osztály – kapcsolatává. A fejlett országokban az emberek 70-80 százaléka kórházban hal meg, az otthoni környezet lelki és eszközi (anyagi?) lehetőségeinek megteremtése ritkán vállalt feladat. Ennek oka többek közt az is, hogy a mai családokban a nők dolgoznak, és gondozói szerepkörük ellátására gyakorlatilag alig jut idő és energia. De a praktikus okokon túl az otthoni halál talán túlságosan valóságos, és ezért gyakran elviselhetetlen volta is jelentős szerepet játszik az elutasításban.

Még nincs egy éve, hogy fél éjszakát töltöttem – riporterként – egy kórház intenzív osztályán. A szolgálatos nővérke gyakori esetként említette, hogy amikor közlik a családdal, hozzátartozójuk rövid időn belül meg fog halni, és javasolják, hogy ezt az időt otthon tölthesse el, a családtagok pár nap, sokszor már pár óra elteltével viszszaviszik őt a kórházba, mert képtelenek vele lenni. Nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, a haldokló szobájában lenni kínos, de nem ott lenni még kínosabb.

Ágyban, párnák között

Felejthetetlen élményem, hogy amikor egy hirtelen szívrohamban elhunyt, nagyon kedves, idős néni temetésén vettem részt, a temetést celebráló katolikus pap felháborodva közölte a gyászoló rokonsággal (köztük a néni egyetlen fiával!), hogy kizárólag a Jóisten mentheti meg az elhunyt lelkét, amiért nem vette fel az előírt utolsó kenetet. A nénit sokadik, értelmetlennek bizonyult kórházi kezelése után hónapokig otthon ápolta a családja; férj, feleség, unokák órára beosztották egymást. Remélem, ez az egyházi feddés nagy-nagy kivétel! Nem szeretnék párhuzamokat vonni, de mint gyakorló katolikus hívőt (aki más világvallásokról is tanult egyet s mást), engem bizony nem hittanórán, hanem a gyakorlatban tanítottak meg arra (örökké fényes emlékű nagyanyám), hogyan lehet a haldoklót átsegíteni az élet és halál közti mezsgyén. Párhuzam lehet a teljesen más világ-, élet- és halálképet megfogalmazó buddhizmus is, melynek mélységeibe nagyon kevés európai ember képes behatolni (ez meghaladja mind a jelen írás, mind az én tudásom terjedelmét). Az élet számukra sem ér véget a halállal, de ők – amellett, hogy szertartásaik során többek között szintén évezredes imákat mormolnak a haldokló ágyánál, fájdalmukat visszafogva is igyekeznek annak segíteni. Mert a lényeg, hogy ott vannak, az élettől már hajszálnál is vékonyabb fonallal kötődő haldokló mellett. Akin már semmilyen földi törvény nem kérhető számon. A békés, méltóságteljes haldoklás és halál szerencsére nálunk sem a szigorú, értelmetlen dogmákat recitáló egyházi embereken múlik.

A haldoklók érzéseiről, gondolatairól szerzett tudásunkban, és az életük végéhez közeledők elkísérésében nagy szerepe van a Hospice-mozgalomnak, amely 1967-ben, Cicely Saunders vezetésével indult Angliában. (Az angol hospice szó jelentése: menedékház, vendégfogadó). A Hospice kifejezetten a már aktív kezelésben nem részesíthető, végstádiumban levő betegeknek igyekszik segíteni. Akiknek ellátása sajnos attól a pillanattól kezdve, hogy lemondanak róluk, gyakran méltatlan körülmények között zajlik. (A Magyar Hospice Alapítvány 1991-ben alakult Muszbek Katalin onkológus vezetésével, Polcz Alaine, rákbeteg gyermekekkel foglalkozó gyermekpszichológus kezdeményezése nyomán. Az első szlovákiai Teréz Anya Hospice 2003-ban jött létre, Alica Valkyová vezetésével, Bardejovská Nová Vesben.) Munkájukat orvosok, ápolók és más önkéntesek segítik, olyanok, akik nem fogadják el, hogy a halál mindig mások sorsa. Mert mi haláltagadó társadalomban élünk, amely elidegenít magától mindent, ami nem egészség és nem teljesítmény. De a legelképesztőbb, hogy miközben fokozódik a halállal és a gyásszal kapcsolatos elfojtás, a média feketehír-vadászatával szinte megszállottja lett e témáknak. A halál a híradóban, a filmeken kommercionalizálódott tömegkultúra lett, e nélkül már szinte el sem tudunk aludni. És milyen nyugodtan alszunk!

Halálélmény, gyászmunka

A szeretett személy földi létének elbúcsúztatása, a megmásíthatatlan tényének elismerése egyúttal az emlékezés, a múltba révedés, a vele élt élet kutatásának kezdete is. A temetés után ez a gyász leghosszabb és legnehezebb időszaka.

A harag, a düh, az önvád nem helyénvaló érzéseinek felbukkanása a gyász elengedhetetlen része. Különösen nehezíti a veszteség hírének elfogadását, ha a halál váratlanul, erőszakosan vagy öngyilkosság formájában történik. E halálnemek még nehezebb terhet rónak a gyászolóra. Amikor valakinek támasza szeretnénk lenni gyászában, nagyon fontos annak felismerése, hogy ki milyen típusú segítséget tud nyújtani (és képes-e egyáltalán más fájdalmának, könnyeinek, erős és kiszámíthatatlan érzelmeinek elviselésére). A támasz sajnos legtöbbször csak a halálhírtől a temetésig tart, holott a drága halott teljes elengedése több szakaszból áll, és akár egy-két évig is eltarthat. A temetés a szakemberek szerint a gyász feldolgozásának legfontosabb elválasztó rítusa. A temetési szokás „készenlétben tart egy közismert, kötelező érvényű kollektív viselkedési programot (vallási szertartások), amellyel a krízishelyzet áthidalható”. Az idők folyamán a temetőkkel együtt (mai formájuk a 18–19. században alakult ki) a szokások is rengeteget változtak. Korunkban egyre gyakoribb például a hamvasztás, az urnatemetők látványa. A nők általában természetközelibbek, ezért talán minden biológiai életeseményt sokkal jobban elfogadnak. A férfiak sokkal zártabban gyászolnak. Pedig a sírás az érzelmek nyomáscsökkentő szelepének nagyon is szükséges szerepét tölti be. Ami az életkort illeti, tévedés azt hinni, hogy a gyerekeket meg lehet óvni a halállal való szembesüléstől. Az óvodás kor az első olyan időszak, amikor felmerülhetnek erre vonatkozó kérdések. A gyermek temetésre vitele óvodás kor alatt indokolatlan. Ettől kezdve azonban fontos lehet, mert a szertartás a halál realisztikus tényének felfogását és tudomásul vételét segíti elő. Feltéve, hogy elmondjuk neki, mi miért történik, és válaszolunk a kérdéseire. A halálról, a halottról és az élettartamról való elmélkedés kisiskolás korban (6-8 évesek között) figyelhető meg ismét. Ebben az időszakban a gyermek gyakran játszik halált, temetést – mereven fekszik stb. De a halálképzete még mindig az alváshoz kapcsolódik, amiből fel lehet ébredni. A serdülőkorban (8-9 éves kortól) döbben rá először, hogy a halál végleges és törvényszerű állapot. A kamaszkor viharos testi-lelki-szellemi változásai ismét felszínre hozzák a születés és halál, vagyis az élet értelmével foglalkozó kérdéseket, hiszen ezek mentén formálódnak ki egyéni világszemléletünk főbb alapvonalai. Nagyjából ebben az időszakban jelenik meg a felnőttekre jellemző halálfélelem érzése. A felnőtt embernél negyvenes éveinek környékén következik újra egy olyan időszak, amikor annak felismerése, hogy túljutottunk az életünk felén, ismét gyakrabban hívja elő a halál gondolatát. Végül az időskor a maga természetességével hozza az elmúlás gondolatát, a számlák ekkor zárulnak, intenzíven érezzük testi erőnk és szellemi teherbírásunk fokozatos csökkenését. Hatvan év felett az idősek 50%-a mérlegeli életútját, további életesélyeit, hetvenen túl pedig az emberek 90%-ában szinte állandóan jelen van a halál közeledésének gondolata. (-csepécz-)