Nyolcvankilences emlékfoszlányok

A rendszerváltást megelőző évben katonai szolgálatomat töltöttem. A páncélosokkal telezsúfolt harci alakulat kopottas, szürke épületein egészen ótvaros, az 1950-es évek hangulatát tükröző, lelkesítőnek szánt feliratok virítottak, külön felhívva a figyelmet az amerikai imperializmus aljasságára, a NATO kardcsörtetésére. Nos, ilyen körülményeket látva nehezen volt hihető, hogy a korhadtságát kétségbeesetten leplező rendszer alig egy év leforgása alatt összeroskad. Még 1989 januárjában az úgynevezett Palach-hét prágai megmozdulásai sem éreztették, hogy ez bizony végjáték, hiszen módfelett hevesen gumibotoztak a rohamrendőrök. A lényeg, hogy a lehangoló csehszlovák valóságnak hátat fordítva a kor éllovasait, a lengyelek és a magyarok erőfeszítéseit figyeltem – arra gondolva, legalább nekik sikerül részben levetniük a megvalósult szocializmus kinőtt kényszerzubbonyát.

Magáról a november 17-i prágai diáktüntetésről is a Kossuth rádióból értesültem, és a korábban sugárzott Dubček-interjúval kisebb vihart kiváltó Magyar Televízió híreit kortyoltam.

Voltaképpen akkor éreztem igazán a hazai helyzet visszafordíthatatlanságát, amikor a Szlovák Televízió vezetése vette a bátorságot és a tüntetők hangadóit november 20. után behívta a stúdióba, élő vitaműsorba. Ekkor váltottam tévécsatornát, s vált egyre hihetőbbé, hogy a rendíthetetlen ólomkatona szerepében tetszelgő Csehszlovákia is a rendszerváltás útjára lép.

Az országos események lelkes, ám passzív követése mellett a személyes élmények is meghatározóak. 1989 novemberében az érsekújvári Járási Nemzeti Hivatal kereskedelmi osztályán múlattam az időt. A mára kikopott fogalom, a vezetékes rádió – ami csak egy adást sugárzott – háttérzörejként mindig be volt kapcsolva. A szürke minden árnyalatát felmutató zenefolyam egyszer váratlan fordulatot vett. Az egyik melodikus dal hallatán a velem szemben ülő, nyugdíj előtt álló kolléganő arca egyszeriben megváltozott, meglepetés és rácsodálkozás tükröződött rajta. Mint utóbb számomra kiderült,

Marta Kubišová Modlitba pro Martu című, az 1968-as szovjet katonai invázió után szimbólummá vált, ezért bő 20 éven át még véletlenül sem sugárzott dala csendült fel.

Lassan már semmin se csodálkozom – mondta a kolléganő, és valóban: a munkából hazamenet a város központi terén tömeg verődött össze, mintegy jelezve, már nem csak Prágában és Pozsonyban vannak tüntetések. Módfelett szokatlan, semmihez sem hasonlítható volt a demonstráción való részvétel, az akkor radikálisnak számító jelszavak, az erőteljes felszólalások, a vibráló légkör.
A kommunista párt csúcsvezetésének lemondása mellett a politikai lépésváltás végső lökését talán a november 27-i országos munkabeszüntetés jelentette, amiből az amúgy távolról sem forradalmi hangulattal jellemezhető járási hivatal is zokszó nélkül kivette a részét. Még a hivatal azon munkatársai is, akik a nyárelőn megjelent, Néhány mondat című ellenzéki felhívás elleni hivatalos tiltakozást és a dühödt hangvételű, úgynevezett munkáslevelezők beizzítását felügyelték…

Az esetenként komikus pálfordulások, köpönyegforgatások sora üzembiztosan jelezte, a bársonyos forradalom végleg új pályára állította az országot.
Sidó H. Zoltán, az Új Szó megbízott főszerkesztője