A Zsolnaerdődön élő Marosz családot nem kell olvasóinknak bemutatnunk: Diána jegyzeteit rendszeresen olvashatják lapunkban, férje, Ján a közlekedésügyi minisztérium államtitkára lett (lapzártakor érkezett a hír, hogy a sme rodinás minisztere le is váltotta, így most Igor Matovič tanácsadója). Többször is írtunk már róluk, főleg annak kapcsán, hogy a budapesti származású Diána csodálatraméltó akaraterővel és kitartással a teljesen szlovák környezetben meg tudta tanítani a gyermekeit – sőt, mostanra a férjét is! – magyarul. Ma Sebestyén már a középiskolai felvételi, Ajna ígéretes zenészi pálya előtt áll, az ötéves Cilike pedig óvodás.
A családban kezdettől az volt az alapelv, hogy édesanyjuk csak magyarul szól a gyerekekhez, ezért mindhárman folyékonyan, sőt választékosan beszélnek magyarul. „Bevallom, ezen a téren zsarnok vagyok. Ha valamilyen kifejezés nem jut eszükbe, és szlovákul mondják, nem vagyok hajlandó megérteni, amíg meg nem találják a megfelelő magyar szót. Ahhoz is ragaszkodtam, hogy egy évig Budapesten járjanak iskolába, és különvizsgát tegyenek magyarból, vagy hogy itthon részt vegyenek a Kincskeresők tanulmányi versenyben. Persze, ez sok pluszmunka és pluszfeladat, nem is volt mindig ínyükre, de ők lesznek gazdagabbak általa” – mondja Diána.
Egy év a pesti iskolában
Sebi nemcsak magyarul beszél jól, hanem kitűnő angolos is, egy kizárólag angol nyelven oktató pozsonyi gimnáziumba jelentkezett, ahol a kreativitást, a diákok önállóságát és a csapatmunkát díjazzák és szorgalmazzák. „A felvételi annyiból áll, hogy egy kérdőívet kell kitölteni arról, mi motivált, hogy hozzájuk jelentkeztem, milyenek a terveim, jövőbeni ambícióm. Még csiszolgatom, de már csaknem kész, és remélem, felvesznek” – mondja Sebi, aki magabiztos, jó megjelenésű fiatalemberré cseperedett. Anyja szerint a zsolnai gimnáziumban is a társaság középpontja, és mindig bátran kiáll a magyar, vagy ha kell, a szlovák identitása mellett. Utóbbira Budapesten volt szükség, ahová egy évig jártak iskolába Ajna húgával. Diána szándékosan olyan oktatási intézményt választott nekik, ahová mindenféle környezetből járnak diákok, mert azt akarta, a valódi Magyarországot ismerjék meg. A kezdeti nehézségek ellenére tetszett nekik az egyéves tanulmányi kirándulás.
„A tanárok többsége lelkesebb volt, érdekesebb órákat tartott, mint az itteniek. A zsolnai egyházi gimiben a legtöbb óra még mindig úgy néz ki, hogy a tanár feleltet, aztán kiáll a tábla elé, és valamit előad vagy diktál. Nem nagyon akartam Pestre menni, mert akkor lettem volna elsős itt a gimiben, de végül jó volt. Mondjuk, a magyarországi magyarok mások, mint mi, harsányabbak, nagyobb az önbizalmuk, eleinte cikiztek is, hogy szlovák vagyok, és a szlovákoknak történelmük sincs, de a hülyékkel nem kell törődni” – mondja azzal lehengerlő magabiztossággal Sebi, amelyet csak mindkét nyelv és kultúra ismerete nyújthat.
Kincskereső nemesi sarjak
A tudást azonban nem adják ingyen, a szülők elszántsága és következetessége mellett a gyerekektől is sok pluszmunkát követelt. Az iskolai feladatok mellett külön tanulták édesanyjuktól a magyar nyelvet, irodalmat és történelmet, s évek óta részt vesznek a helyi értékeket kutató diákok konferenciáján, a Kincskeresőn is. „Nem volt könnyű rábeszélni őket, de szerencsére mindig találtunk érdekes témát. Első alkalommal Georgius Zrunek zsolnai ferences szerzetes betlehemes miséjével foglalkoztunk. A 18. században élt szerző eredetileg szlovákul írta meg a művét, majd amikor áthelyezték a gyöngyösi kolostorba, magyarra is átdolgozta. Ez inkább Ajnának való feladat volt, Sebi jobban élvezte, amikor a zsolnai szecesszióval foglalkoztunk, és a régi főreáliskola lezárt épületébe is bemehettünk. Most meg a férjem anyai ági őseinek, a Szeghyeknek a történetét dolgoztuk fel” – meséli Diána, aki sokáig nem is sejtette, hogy a férje felmenői nemesek. „Az anyai nagymama volt Szeghy Erzsébet, amikor ide jöttem férjhez, még élt, és velem mindig magyarul beszélt. Azt hittem, polgári származású volt, de miután az anyósom bátyja elkezdte kutatni a családfát, kiderült, hogy a 13. századig visszamenőleg mindenki magyar nemes. Ez felkeltette az érdeklődésem, meg is találtuk a kassai rokonokat, Csáklyón pedig ősnagybátyánk, Szeghy Imre sírját, akit élete harmincadik évében felbőszült parasztok szurdostak agyon az 1831-es kolerafelkelés idején. A gyerekeknek megtetszett, hogy ők apai ágon nemes sarjak, szoktak is ugratni, hogy a családban csak én vagyok paraszt.”
Nem furcsák, különlegesek
És ha ez még mindig nem volna elég, hát Maroszék a cseregyerekprogramban is részt vesznek, szervezőként és fogadóként is. Egy dunaszerdahelyi fiút fogadtak, Gábort, aki rögtön összebarátkozott Sebivel. Gábor vele járt a zsolnai gimibe, Sebi pedig a dunaszerdahelyi magyar iskolát látogatta, amikor a tavaszi szünetben náluk volt. „Annyira egy húron pendültek, hogy itt nálunk is folyton magyarul beszéltek egymással, nekem kellett rájuk szólnom, hogy Gábor azért van itt, hogy szlovákul tanuljon. Úgy látszik, ez a feladatom, hogy folyton arra ügyeljek, ki milyen nyelven szólal meg körülöttem. A gyerekeim egymás között mindig szlovákul beszélnek, akkor álltak át, amikor iskolába kezdtek járni, és ez Budapesten sem változott. De hozzám csak magyarul szólnak, és sokat olvasnak, interneteznek magyarul” – mondja Diána, aki magánhasználatra mesekönyvet is írt a gyerekeinek Benőke és Hanga címen (és amelyet mostantól folytatásokban a Vasárnap olvasóival is megosztanak – a szerk. megj.). A valós történetek kicsengése az, hogy a kétnyelvű családban felnövő gyerekek nem furcsák, hanem különlegesek – mint Sebi, Ajna és Cili.
A tizenkét éves Ajna ugyancsak a zsolnai egyházi nyolcosztályos gimnáziumban másodikos, és azt mondja, úgy általában tetszik neki, kivéve az énekkari próbákat, ahol szerinte bugyuta miseénekeket tanulnak. „Múltkor be is fogtam a fülem, amikor a többiek azt énekelték, hogy a Jézus szereti a kengurukat, mert nem akartam, hogy a dallam megmaradjon a fejemben” – mondja a vájtfülű kislány. Nem csoda, otthon komolyzenén nőtt fel, édesanyja a zsolnai Arcus régizenei kórus karnagya és a helyi zeneiskola tanára.
Kicsi lány furulyával
Diána a gyerekeket is a zene értő szeretetére nevelte, Sebi tizennégy éves koráig az Arcusban énekelt, hat évig zongorára járt, most dobol, Ajna pedig furulyán játszik – mesterfokon. „Mindig volt otthon furulya, anyu szokott is nekünk játszani rajta, és én már kis koromban elképzeltem magam ezzel a hangszerrel. Szerintem azért is jó, mert kezdetben, amíg csak dalokat tanulunk, egyáltalán nem nehéz, ötéves korom óta nagy kedvvel jártam a zeneiskolába. A komolyabb zeneművekkel már meg kell küzdeni, jó tüdő, izom és napi másfél-két óra gyakorlás kell hozzá” – mondja komolyan Ajna, aki négy évig zongorára is járt. Hamar kiderült, hogy mindkét hangszeren nagyon tehetséges, és gyorsan fejlődik, de kettőn nem lehetett annyit gyakorolni, hogy mindegyiken komoly eredményeket érjen el, és ő a furulyát választotta. Jól tette, mert tavaly Amszterdamban megnyerte a világ leghíresebb nemzetközi furulyaversenyét a 12–15 éves kategóriában, pedig a huszonhét résztvevő között ő volt a legfiatalabb. „Szlovákiában nincs sok furulyaverseny, ezért érdeklődtünk, hová lehetne jelentkezni, és szerencsére a zeneiskola is támogatott. Első és második nap volt a verseny, aztán kurzusok, utolsó nap pedig a döntő és az eredményhirdetés. Két darabot kellett játszani, én egy szonátát és egy temperamentumos kortárs darabot választottam. Azt hiszem, a zsűrinek is azért tetszett, mert olyan jó vad.”
Szlovákiában magyar, Magyarországon szlovák
Na meg azért, mert a törékeny kislány mesterien eljátszotta. Az interneten megnézhető a versenyelőadása, ajánlom mindenkinek, aki a furulyát komolytalan gyerekhangszernek tartja. Marosz Ajna komolyan gondolja a zenészi pályát, Budapestre szeretne menni konzervatóriumba. Már most is jár a magyar fővárosba zeneiskolába, valamint különórákra Kállay Katalin furulyaművészhez, akit egy győri nyári kurzuson ismert meg. A továbbiakban egy barokk hangszeren, viola da gambán is szeretne megtanulni játszani, hogy a billentyűs és fúvós mellett egy vonós is legyen a repertoárjában. Most egyéni tanrend szerint tanul, hogy győzze a zeneórákat és a versenyeket, a konzervatórium elvégzése után pedig zenét akar tanulni, valahol külföldön.
„Aggódom is, hogy a két nagyobb gyerekem hamarosan elmegy, Sebi Pozsonyba, Ajna Budapestre. Most minden nagyon képlékeny az életünkben, azt sem tudom, hol fogunk lakni egy év múlva, de majd lesz valahogy, nem olyan nagyok ezek a távolságok, hogy ne tudnánk leküzdeni” – mondja a törékeny nő, aki ennél nagyobb dolgokat, szlovákiai magyarellenességet és magyarországi, felsőbbrendűségi érzettel párosuló szlovákellenességet is leküzdött már. Sőt, a gyerekeit megtanította arra, mikor kell felülemelkedni mások butaságán, és mikor fontos kiállni magukért. Amikor a budapesti tanév után visszajöttek Zsolnára, Ajna lánya azt mondta neki. „Anya, ez olyan furcsa! Ha Szlovákiában valaki a magyarokat szidja, őket védem, ha pedig Magyarországon szidják a szlovákokat, akkor őket.” Sokéves igyekezete ennél nagyobb jutalmat nem is kaphatott volna.
A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 2020/15-16. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti!❗️
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.