Egy sorsfordító nap krónikája

Mielőtt még feltenném az első kérdést, Éva néni egy füzetet tesz elém. „Most került elő, ahogy visszagondoltam azokra a hónapokra, és keresgéltem.” Kemény papírfedeles irka, a címkéjére írva KRÓNIKA 1968. VI. 9-től. „Ötven éve ott van a fiókomban. Őrzöm is, mert annak a pillanatnak a hangulatát adja vissza, ami 1968. június 9-én történt.” Ezen a napon zajlott a Csemadok nagygyűlése, ahol sikerült leváltani a szervezet Központi Bizottságának éléről Lőrincz Gyulát, aki a Csemadokot 1949-es alapítása óta vezette.

Lőrincz Gyula leváltása

Lőrincz a pártvezetők számára művészember, kellő tapasztalattal rendelkező, idegen nyelven beszélő festőművész volt. Emellett persze majd húsz éven keresztül próbálta a Csemadokot és a magyarság helyzetét a párt felé reprezentálni. Ő volt a sérthetetlen, a minden szempontból megfelelő Lőrincz elvtárs, mellette ott volt a sok kezdő, meséli Éva néni. Hatvannyolc tavaszán más szelek kezdtek fújni, Lőrincz Gyula pedig a Csemadokban nem vállalta azokat a célkitűzéseket, amiket a fiatalok gondoltak. Június 9-re Dunaszerdahelyre tehát összehívták a nagygyűlést.

„Én akkor inkább csak a háttérből követtem az eseményeket, a család gondjaival voltam elfoglalva. Bár egyéb városokban, Kassán vagy Galántán is voltak már mozgolódások, nagy kérdés volt, hogy a Dunaszerdahelyen összegyűlt tömeget miképp tudják majd ezek a fiatalok a változás szükségességéről meggyőzni. Tolvaj Bertalan volt az események egyik nagy mozgatórugója, különben a falubelim, kistárkányi.”

Tudták, mit akarnak

Dobos László mellett Tolvaj Bertalan, Mács József, Szőke József, Szabó Rezső, Fónod Zoltán – ezek az emberek Magyarországról tértek vissza Csehszlovákiába már tizen-huszonévesen, és kialakult nemzettudatuk volt. Miután visszajöttek, egyértelmű volt számukra, hogy nemzetiségi szempontból mit akarnak. „Ez a csapat ezt felvállalta a Csemadokban és próbálta átvinni a reformtörekvéseket. Szeretnék magam is beleolvasni azokba a jegyzőkönyvekbe, hogy utólag lássam, milyen retorikát kellett választaniuk akkor ezeknek a fiataloknak, hogy felül tudjanak emelkedni Dénes elvtárson, Lőrincz elvtárson és társaikon, akik a párt által megbízhatónak tartott személyek voltak. Mivel lehetett érvelni? Valahogy elmondani, hogy elvtársak, nem az ideológiával van itt a baj, hanem a realizálásával. Hát gondoljunk bele, mit lehetett 68-ban mondani? Mikor magyarul beszélni is csak 50-től lehetett. Beszélni is majdnem elfelejtettünk. 68-ban pedig már mindenki azt érezte, hogy változtatni kell, más kell, és ennek látta a lehetőségeit is.”

„El bírod képzelni azt a hangulatot?”

Éva néni a füzettel a kezében tovább meséli a nagygyűlés napjának estéjén történteket. „Hazajöttek vasárnap, és Tolvaj Berti azt mondja, adjak neki egy füzetet. Ezt a füzetet találtam, ráírta hogy Krónika, és beleírta annak a napnak a történetét, hogy majd a krónikát folytatni fogja valaki. De utána már senki nem írt bele. Olvasom: Dobos Laci a mai nappal a Csemadok országos elnöke lett. Sorsdöntő és történelemformáló, történelemváltoztató erő alakult ki ezzel. Szentül hiszem, hogy Dobos Laci elnökké választása olyan fordulatot hoz a csehszlovákiai magyarság történetében, amelyhez fogható eddig nem volt az elmúlt fél évtizedben. Mint földi és barát Adynak azzal a néhány verssorával gratulálok az új funkcióhoz, amelyben így ír:

A História talán ránk taposhat,

De mi itt bent tápláljuk a tüzet

És égetünk mindent, mi régi, poshadt.

Jöhet akármi romlás, összeomlás,

Nekünk mindegy: ide nem jöhet rosszabb.

A Föld mozog, én ifju feleim

S mi rátesszük lábunk a magyar rögre

És esküszünk: mozdulni fog ez is.

S minden mostanit jobbal pótolunk,

Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre.

Hiszem és vallom, hogy nem veszteni, hanem győzni fogunk. El bírod képzelni azt a hangulatot? Így jöttek haza. Én visszafogottabb voltam ezen a téren, ahogy mindig is, és feltettem egy Koncz Zsuzsa-lemezt, amelyen az a szám volt, hogy Veszíteni tudni kell. Kihangosítottam, és persze örültem velük. Akkoriban változtatni, változást elérni csak úgy lehetett, hogy a ember belépett a pártba, és ott, azon belül próbált meg valami helyzetet kialakítani. Más út nem volt. És hát Laciék voltak azok, akik ezt megtették, majd alaposan rá is fizettek.”

Vége a nyaralásnak

Közben a kommunista párt a Csemadokot kérte fel, hogy dolgozza ki az új nyelvtörvényt. Dobosék jártak Prágába, a parlamentbe, és a bizottságokban tárgyaltak a követelésekről. „Hát, amit akkor kértek, abból igen keveset tudtunk elérni máig” – jegyzi meg Éva néni.

Jött az augusztus, a Dobos család pedig lement a Balatonhoz egy hétre nyaralni. „Lementünk, hogy a nagymamáknak is megmutassuk, milyen a Balaton. Két napja sem voltunk ott, és jön a hír, hogy itt vannak az oroszok. Ezt senki nem hitte volna. Egy percig nem volt vitás, hogy vége a szabadságnak. Laci visszajött Pozsonyba. Arra, hogy mi hogy jöttünk haza a mamával Helmecre, már nem is emlékszem.”

Kistárkányban pedig a Gabonavárost hallgatták, az illegális csehszlovák rádió magyar adását, amely szeptember 3-ig ki tudta játszani a megszálló szovjetek bemérő technikáit. „Nekünk ezen a Gabonarádión keresztül Laci egyszer üzent Tárkányba, hogy semmi baja, legyünk nyugodtak. Láttam is egy kiállítási anyagban nemrég egy képet, melyen Laci volt mint a rádió egyik bemondója. Augusztus 29-e volt már, és kezdődött a tanítás, de nem tudtam, jöhetek-e, kezdhetünk-e a Duna utcán, és mi legyen a gyerekekkel.”

Végül visszajött Pozsonyba, a két kisiskolás gyerek pedig Kistárkányban maradt, a nagymamánál. Pozsonyban, a lépcsőházukban eltűntek a névtáblák: a szomszédok mind leszedték az ajtókról, így próbálták megtéveszteni azokat, akik majd esetleg keresik az idézőjelbeni bűnösöket. „Nagy volt az összetartás abban a tiszta szlovák közegben, pedig egyedül voltunk ott magyarok. Aztán visszahoztam a gyerekeket (Pozsony–Királyhelmec akkoriban autóval 6–8 óra utat jelentett), és 15-én már itt, Pozsonyban is rendeződött a helyzet, a Duna utcán folyt a tanítás.”

Husák bocsánatot kér

1968 változásainak légköre azért is különleges volt, mert a szlovákok az adott politikai helyzetben szövetségesekként tekintettek a magyarokra. Szükségük volt rájuk, a támogatásukra, ahogy a Csemadok tagjaira is a csehekkel szemben a föderációs törekvéseikben. Így lett Dobos László a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségi ügyekért felelős tárca nélküli minisztere.

Még hónapokkal azelőtt történt egy jelentős mozzanat, amikor Gustáv Husákot, a későbbi normalizáció fő alakját kiengedték a börtönből, ismét pozícióba került, és 1968 szeptemberében bejelentkezett szintén egy Csemadok-gyűlésre. Elsősorban bocsánatot kért a magyaroktól a kitelepítésekért, és azt a reményét fejezte ki, hogy ezek a dolgok rendeződni fognak. „A férjemnek ez volt az egyik legnagyobb politikai élménye. Azóta sem kért ezért bocsánatot az ország nevében senki.”

Hitték, hogy még jó lehet

Éva néni azzal folytatja: nem gondolta senki, hogy a hatvannyolcas eufória után ez következik. Sokan hittek benne, hogy a helyzet még úgy is jól alakulhat, hogy itt a tankok. De a kulcsembereket szépen és óvatosan, nagyon módszeresen leépítették. „1969 eleji hatállyal még kinevezték Lacit miniszternek. De 70-ben már Dénes elvtárs a pozsonyi parlamentben felállt, és azt mondta Lacinak: Dobos, most hagyja el a parlamentet, mert egy reakciós, nacionalista, soviniszta eleme a társadalomnak. Voltak ott magyarok, vagy öten. Kérdeztem tőle, és akkor mit csináltál? Azt mondta, felálltam, a kijárathoz léptem, ott megálltam. Majd a folyosón Rácz Olivér azt mondta: jobban teszed, ha a családoddal áttelepültök Magyarországra.”

1970-ben folytatódott a leszámolás: áprilisban Dobos Lászlót leváltották a miniszteri posztról, kizárták a Csemadokból, az írószövetségből. Elvágtak körülötte minden szálat, teljesen tehetetlenné tették. „Az Új Szóban szórták rá a sok szitkot, valótlanságot, és az volt a legrosszabb, hogy erre nem lehetett válaszolni. Nehéz korszak volt, de amikor Husák kijelentette, itt nem lesz új ötvenhat, sem akasztások, akkor egy kicsit fellélegeztünk, hogy valahogy csak megússzuk. Mondtam neki, emiatt ne bánkódj, nem vagy közéjük való, ez nem az, amit te csinálni akarsz, és ezt most át kell valahogy vészelni. De aztán a csendes elhallgattatás majd húsz évig tartott.”