Mi lesz veled, Európai Unió?

Élő közösségként első ízben akkor tapasztalhattuk meg az EU közelségét, jelentős támogatását, amikor ováció közepette, 2001-ben rendeltetésének át lett adva a Párkányt Esztergommal összekötő Mária Valéria híd. Majd örültünk a települések, megyék sikerének, amikor jelentős EU-támogatással valósíthattak meg figyelemre méltó beruházásokat. 2018-ban annak is módfelett örültünk, amikor a Visegrádi Négyek kormányfői Brüsszelben kezdeményezték és kiharcolták, hogy az EU következő, 2021-2027 közötti költségvetési időszakában is lesz a térség országainak hozzáférhetősége az EU Kohéziós Alapjához. Vagyis lesz még bőséges keret az infrastrukturális beruházásokra, amelyeknél még ma is „utcahossznyi” a lemaradásunk a Lajtán túli országoktól. Viszont, éppen ők gondolták úgy, hogy Közép-Kelet Európa országai immár túl gazdagok ahhoz, hogy újabb kohéziós forrásokhoz jussanak infrastrukturális beruházásaikra a közösből. Mégis kaptunk újabb hét évet, talán utoljára. További hét éven át épülhetnek jelentős EU-támogatással Szlovákiában is utak, vasutak, vízvezetékek, víztisztítók, szennyvízhálózatok. Miközben tudjuk: e területen is „utcahossznyi” távolságra vagyunk attól, amit Szlovákia 2004-ben, az EU-taggá válás idején felvállalt. Főleg a környezetvédelmi beruházások miatt kulcsfontosságú a határidő elhalasztása. Persze, mi is igyekeztünk alkalmazkodni a közösségi léthez, a családi élethez az EU-n belül. Brüsszeli követelmények mentén alaposan szigorítottuk a költségvetési fegyelmet, komoly környezetvédelmi intézkedéseket foganatosítottunk, erőnk felett járultunk hozzá az EU közös költségvetéséhez, bevezettük az emberjogi és demokratikus sztenderdeket. Hiszen mi is tisztább környezetben, magasabb nívón, biztonságban szeretnénk élni.

Aztán begyűrűzött a koronavírus-járvány és azóta úgy érezzük: minden megváltozott. Elsősorban azért, mert a járvány begyűrűzésének első négy hetében Brüsszel csipkerózsika álmát aludta. Vezetői úgy gondolták, hogy a kontinensünkre nehezedő óriási egészségügyi és gazdasági teher csakis és kizárólag a tagállamok ügye. Olaszország segítségére az első hetekben Kína, Oroszország és Kuba sietett. Brüsszel hol volt? A többi EU-tagállam, ahová még nem gyűrűzött be a járvány, hol volt? Hiszen a kölcsönös szolidaritás az EU egyik alapelve.

Később, látva a járvány gazdaságra gyakorolt letaglózó hatását, z EU észbe kapott. Napvilágot láttak ugyan tervek, ám máig sem világos, hogy európai Marshall-terv készül, közös európai váltók lesznek, a 2011-ben életre hívott eurósánc (ESM), a következő hét éves költségvetési időszak beruházásait áldozzák fel a gazdaság talpra állításának oltárán, vagy mindezek kombinációja lesz a megoldás? Éppen ez utóbbi, a masszív beruházások generálhatják a gazdaság felpörgését? Ne feledjük: egyszerre központi támogatást fizetni a csődközelbe került vállalkozóknak, szanálni, művileg víz felett tartani a gazdaságot, a másik oldalon beruházásokat ösztönözni és megvalósítani, emberfeletti feladat, amely komoly szemléletváltást igényel. Amit tudunk: az EU korábban beharangozott 1 billió eurós válságkezelő alapja mára 540 milliárdos csomaggá zsugorodott, amelyből 240 milliárdot az Európai Stabilitási Mechanizmus (eurósánc) szolgáltat, 200 milliárdot az Európai Beruházási Bank garanciaalapja, míg 100 milliárdot az EU közös költségvetése a munkahelyek megőrzésére. Miközben a makroközgazdászok a gazdasági károk hatékony, érezhető szanálásának költségeit az EU-ban 2-3 billió euróra becsülik.

Közben az EU iránti bizalom alaposan megrogyott. Miért is? Az olasz és spanyol segélykiáltásra a kezdetekben Brüsszel egyáltalán nem reagált, majd jóval később feléledt, észbe kapott. De már későn, hiszen a kór hihetetlenül elterjedt. A járványnak el kellett érnie Németországot és Franciaországot, hogy elhiggyék: nagy baj lehet. Brüsszel elképedve, tátott szájjal figyelte, hogyan omlik össze a schengeni rendszer, hogyan zárják be a tagországok a belső országhatárokat uniós koordináció, összehangolás nélkül. Ezzel párhuzamosan szertefoszlott az EU négy szabadsága: a személyek, az áru, a szolgáltatások és a tőke határokon átnyúló, szabad mozgása. Ideiglenesen vagy tartósan? Emlékszünk még arra, amikor a Lisszaboni Egyezményben 2010-re azt tervezték, hogy a világ gazdaságának és fejlesztésének elsőszámú motorja Európa lesz? Amikor az EU belátta, hogy e célkitűzés megvalósíthatatlan, 2020-ra tűzte ki az ambiciózus terv megvalósítását.

Megtapasztaltuk, 2020-ra hova jutott. Főleg a dolog erkölcsi, szolidaritási oldalát tekintve. Mondhatnám, az EU alap értékeinek szemszögéből. Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen és biztosai szó szerint 5 perccel 12 előtt láttak a tűzoltáshoz, hiszen a nemzetállamok időközben rádöbbentek: vagy maguk oldják meg súlyos gondjaikat, vagy senki. És ez bizony felvetheti az EU szükségességének és erejének kérdését, mert ha a bajban nem segített az EU, akkor a tagországok mikor számíthatnak rá? Ezt még inkább tetézi az EU 500 millió polgárának bizalma az országok feletti szövetség iránt, amely alapjaiban rendült meg február óta. S a 2015 óta begyűrűző, hullámokban erősödő és gyengülő migrációról, amely alaposan megosztja a Lajtán túli és a Lajtán innen élő európai nemzeteket, szót sem ejtettünk. Arról sem, hogy a minap alapjaiban sérült az EU kulcsfontoságú stratégiája, amely az egymás iránti tiszteletről, partnerségről és támogatásról szól, amikor az egyik szövetséges, Románia köztársasági elnöke a másik szövetséges, magyar nemzet ellen rendezett éles kirohanást olyan témában, amely a EU-t alapító tagok esetében teljesen természetes, ezáltal az egész EU-ban természetesnek kellene, hogy legyen: a regionalizmus, önrendelkezés, önigazgatás és szubszidiaritás témakörében.

Mi lesz veled, Európai Unió?

Farkas Iván, az MKP Ügyvivő Elnökségének tagja