Már filmszerepet is vállalt

Roman Polák már a pozsonyi Astorkában töltött évei során izgalmas előadásokkal gazdagította a szlovák színházi életet. Művészeti vezetőként és főrendezőként a kilencvenes években határozott vonásokkal rajzolta meg a társulat arculatát. Kafkától A pert, Shakespeare-től A velencei kalmárt, Rostandtól a Cyranót vitte színre, de szívesen nyúlt klasszikus orosz szerzőkhöz, Dosztojevszkijhez (Bűn és bűnhődés), Csehovhoz (Ványa bácsi), Osztrovszkijhoz (Az erdő), Gorkijhoz (Kispolgárok) is. Televíziós rendezései közül kettőt kell kiemelnünk: a Füst Milán írása alapján készült Amine emlékezetét Nagy-Kálózy Eszter és Bubik István főszereplésével, valamint a Tolsztoj Az ördög című novellája alapján forgatott Halhatatlanokat Kerekes Vicával és Milan Mikulčíkkal.

„Önként változtattam”

Színházi rendezőként 2006-tól dolgozott a pozsonyi Nemzetiben, ahol később igazgató lett. „Önként változtattam – mondja azután, hogy felállt az igazgatói székből, s átadta helyét Michal Vajdičkának. – A rendezés összehasonlíthatatlanul szabadabb munka, mint az irányítás. De így sem lesz kevesebb munkám. Tanítani fogok a pozsonyi színművészetin. Amióta lemondtam az igazgatásról, a leggyakrabban azt a kérdést kapom: miképpen értékelem az elmúlt öt évet. El kell hogy mondjam, 2006 és 2008 között álltam én már a prózai társulat élén, ám azt a két évet korántsem érzem olyan sikeresnek, mint az elmúlt ötöt. Igazán lényeges eredménynek abból a két évből azt tartom csupán, hogy a belváros szívében álló egykori Hviezdoslav Színházból zökkenőmentesen költöztünk át az új, sokkal modernebb épületbe, és folytattuk a működésünket. A második igazgatói periódusomnak azonban már konkrét dramaturgiai tervet állítottam fel. Ennek egyik legerősebb alkotóeleme lett, hogy Peter Kováčcsal és Szigeti Lászlóval, a pozsonyi Kalligram igazgatójával sikerült darabot rendelnünk Esterházy Pétertől, aki felkérésünknek eleget téve megírta a Mercedes Benzt, amellyel előbb a kortárs magyar dráma debreceni fesztiválján, majd Eszenyi Enikő meghívására a Pesti Színházban vendégszerepeltünk. A Szlovák Nemzeti Színház prózai társulatából olyan kulturális intézményt akartam kialakítani, amely jeles rendezőkkel hoz létre kitűnő előadásokat, ezzel együtt pedig fontos társadalmi szerepet is betölt, reagálva napjaink különböző kihívásaira. Tehát olyan színházban gondolkodtam, amelynek az aktivitása nem pusztán az esti előadásokból áll, hanem nyílt fórumokból és a közönség előtt is nyitott szakmai beszélgetésekből. Ezeket az elképzeléseimet, úgy érzem, sikerült is megvalósítanom. Viszont nagyon sajnálom, hogy nem tudtuk megnyitni azt az új színházi teret, amelyet egymás között csak Konyhának neveztünk. Az lehetett volna egy új játszóhely az épületben, főleg kísérleti jellegű előadásokkal, vagyis a szokásostól merőben eltérő színházi formákat szolgálva. Megnyitottuk viszont a Kék szalont, ahol a nagytermi, szélesebb hatósugarú történetek és a Stúdióban bemutatott, intellektuálisan igényesebbnek mutatkozó darabok mellett több szakmai beszélgetést is megtarthattunk.”

Szörnyűséges nők

Különös egybeesése a történéseknek, hogy a nemrég Turócszentmártonban megrendezett Cseresznyéskertje akkor vendégszerepelt a pozsonyi Nemzetiben, amikor ő maga már feladta igazgatói állását. Csehov darabjában a cseresznyéskerttel életük egy részétől búcsúznak a ház lakói, a Nemzetitől pedig egy különleges kaliberű színházi gondolkodó köszönt el.

„Ez az összeesés, egybeesés valóban a véletlen műve volt. Számomra a legfontosabb momentum ebből, hogy ismét Csehovot rendezhettem, akit Shakespeare mellett a színházi kultúra másik nagy pillérének tartok. Mindkettőjüknek sikerült ugyanis mesteri fokon ötvözni a tragikust a komikussal, e két elem vegyítése pedig hozzám is nagyon közel áll. A Cseresznyéskert Csehov utolsó drámája, s ami különösen érdekessé teszi: nincs központi hőse, minden szereplője egyformán fontos, mindenki, aki Ranyevszkaja körül megfordul, hős a maga nemében. Az újat, egy másabb világ érkezését egyetlen ember tükrében látjuk, aki Lopahin. A szlovák színpadon eddig bemutatott Cseresznyéskertek többsége mindig nosztalgiával beszélt a letűnőfélben levő világról, annak ellenére, hogy a nemességgel nincsenek igazán lényeges tapasztalataink, mivel ennek a társadalmi rétegnek tradíciója sincs nálunk. Én a legapróbb jelét sem találtam Csehovnál annak, hogy a szomorkodás ez ügyben helyénvaló lenne. Gajev szerint Ranyevszkaja romlott nő, amit a szlovákiai előadások valahogy mindig figyelmen kívül hagytak. Vagy az történt, hogy a rendezők egyszerűen átsiklottak a tény felett, vagy csak egy picit mutatták Ranyevszkaját más világba tartozónak. Megbocsátották neki, hogy szeretőt tart. Én ezt a tényt, az ő romlottságát igyekeztem komolyan venni. Megmutatni, hogy egy önző nővel állunk szemben, aki nem törődik a családjával, és ebben rejlik az ő személyes tragédiája. Tudatosítja ugyan, hogy mennyire egoista, mégsem képes változtatni rajta.”

A Peer Gynt és a John Gabriel Borkmann után a Hedda Gabler Roman Polák harmadik Ibsen-rendezése – a drámát Táňa Pauhofovával a címszerepben februárban állította színpadra a pozsonyi Nemzetiben. Mint minden színpadi műben, ebben is az életigazságokat s korunk emberének lelki mozgatórugóit keresi. „Nem titkolom, mindig is vonzottak a drámairodalom nagy nőalakjai. Talán azért, mert az ilyen fajsúlyos színművek segítenek a női lélek megfejtésében. Heddát Ibsen egyértelműen szörnyűséges nőként állítja elénk. Az én feladatom az volt, hogy leplezetlenül megmutassam, mitől olyan, amilyen. Ez a darab persze szól arról is, hogy egy nő az őt körülvevő férfiak által akarja megvalósítani a vágyait, belőlük merítve próbál megoldást találni a frusztrációira. Ez mind a mai napig élő modell, és az is marad szerintem, amíg világ a világ.”

Jan Hřebejk sorozatában

Hazai és csehországi rendezései mellett nemrég filmszerepet is vállalt Roman Polák. Jan Hřebejk Redl című négyrészes televíziós sorozatában, amelynek cselekménye 1992-ben játszódik, amikor a szovjet katonák kivonultak Csehszlovákia területéről. Fegyverekkel és lőszerekkel teli vagonjaikból valahol valakik többet is lekapcsoltak. De hogy hol és kik, és milyen sorsra jutottak azok, akik erre rájöttek – erre ad majd választ a film.

„A csehszlovák állambiztonsági szervek főnökét játszom a filmben, tehát elég komoly feladatot, egy valós alakot kaptam a rendezőtől. Amikor megkérdeztem tőle, miért engem választott a szerepre, csak annyit mondott: Ezt a figurát csak egy kevésbé ismert személyre bízhattam, hogy ezzel is hitelesítsem ezt a tragikomikus történetet. Rendezői munkáim mellett kellemes kiruccanás volt ez a remek színészi feladat.”