Zene füleinknek – lemezajánló

Koffee – Gifted

Ez a jamaicai dalszerző-énekesnő már 19 évesen Grammy-díjat kapott reggae-kategóriában a Rapture című EP-ért. Ez 2019-ben történt, de a szakma figyelmét már két évvel korábban, debütáló kislemezével felkeltette. Első albumának címe egyáltalán nem túlzás (Gifted, azaz Tehetséges). Most sem tolja túl a mennyiséget, a lemez csupán 28 perces, de nincs hiányérzetünk, mert olyan, mint amikor megcsap minket a friss levegő a reggeli ablaknyitásnál. Megjelennek rajta a legmenőbb keverési trendek, a torzítók, autotune, samplerek, de Koffee óvatosan és ízléssel válogat közülük. Mintha egy 50 színű festékkészletből csak a neki tetsző öt színt használná, mert a többi 45-öt nincs kedve előhúzni.

Az album Bob Marley Redemption Songjából vett hangmintával kezdődik és végződik, ezzel pozicionálja magát Koffee (polgári nevén Mikayla Simpson) – olyasmit üzenve, hogy tiszteli a műfaj hagyományait, ugyanakkor pont azt a dalt szemelte ki a mestertől, amely zeneileg némiképp kilóg az életműből.

Remek arányérzékkel használ afrobeat-, dancehall-, popelemeket, nem hagyja elsorodrni magát egyik irányba sem. Máris többen remixelték ezeket a dalokat, mert annyira csábítanak a továbbgondolásra. Lazának tűnő, de alaposan átgondolt album ez, semmi sem véletlen rajta. Ha ilyen lesz a jövő reggae-zenéje, akkor nem kell féltenünk ezt a műfajt.

Big Thief – Dragon New Warm Mountain I Believe In You

Indie-körökben évek óta nagy névnek számít a Big Thief, ez már az ötödik albumuk. A New York-i négyes a folk-rock kevésbé kitaposott ösvényein csatangolt eddig is, most azonban egyenesen a bozótba kanyarodtak, hogy utat vágjanak maguknak. Az énekes-gitáros főnökasszony, Adrianne Lenker generációjának egyik legjobb dalszerzője. És ha Koffee esetében az extrém rövidséget említettük, itt a másik véglet: ez egy 20 számos dupla album. Úgy lehet bolyogni benne, mint valami dzsungelben, elveszve a sok és sokféle szerzemény között.

A hangzás fokozatosan színesedik, a terek tágulnak. A trip-hop úgy vibrál a háttérben, mint egy tönkrement neon, a countrydallamok hegedűkkel telítődnek, mindenféle kattogások, elektronikus süvítések borítják fel a rendet. Ezek a furcsaságok leginkább a címadó dalban figyelhetők meg. Máskor meg olyan szoros harmóniák keletkeznek, hogy elsőre akár viccnek, paródiának is tűnhet a dolog. Lassan pszichedelikus irányba kanyarodik, besorolhatatlanná válik az album. A hangszerek szokatlan keverést kapnak, a gitár szinte csicseregve szólózik, az éneket tompítva, majd visszahangosítva halljuk (legszebb példa erre a Little Things). De több dalban végig megmarad a csupaszabb hangszerelés. Ez az album zenei ötleteit tekintve a Big Thief eddigi legambíciózusabb alkotása. A szövegek (szintén Lenker tollából) pedig teljesen heterogének. Szó esik például hulló falevelekről, vad frizurákról, az internet világáról, az egymáson ejtett sebekről, a Teremtések Könyvéről és a tudat misztériumáról.

Tears For Fears – Tipping Point

Roland Orzabal és Curt Smith alig nőttek ki a tinédzserkorból, amikor a 80-as évek elején egyik napról a másikra nyakukba szakadt a világhír. A brit újhullám legbátrabb kísérletezői voltak, meglepő dallamokkal, érdekes hangszerelésekkel, és a poptörténet egyik legjobb lemezkezdő mondatával: „Welcome to your life”.

Szövegeikben Arhur Janov pszichológus, az elsődleges sikolyterápia úttörőjének elméletét népszerűsítették, mely szerint a pszichés zavarok eredete a gyermekkori traumákban gyökerezik. Túl korán lettek a világ urai, nagy volt a nyomás, össze is vesztek, hosszú évekig nem álltak szóba egymással. Később próbáltak visszakapaszkodni, kevés sikerrel. Legutóbbi albumuk 18 évvel ezelőtt jelent meg. A duó egyik tagja nemrég mesélte egy interjúban, hogy egyszer egy karaokebárban feltuszkolták őt a haverjai a színpadra, de a teremben senki sem kapta fel a fejét, amikor énekelni kezdte saját régi slágerét.

Szóval nem számítottunk már a Tears For Fears visszatérésére. És főleg arra nem, hogy egy parádés anyagot prezentálnak. Pörgős és me- lankolikus dallamok váltják egymást, a gitárok szerepe sokkal fontosabb lett, mint anno, és néhány egyértelmű visszanyúlást leszámítva elmondható, hogy ezek az öreg rókák új utakon járnak. De nevezhetjük túlélőknek is őket. Orzabalt különösen fájdalmas veszteség érte: 35 éves házasság után felesége alkoholizmussal összefüggő betegségben meghalt. Ez adta a végső lökést a Tipping Point (Fordulópont) című albumhoz. De lehetne a címe Healing (Gyógyulás) is, mert végig erről van szó: a talpra állásról, továbblépésről. A hangzás kiegyensúlyozott, meleg, megnyugtató keveréke az akusztikus és elektronikus soundnak. Nincs csillogás, arénarefrének, harsogó szintetizátorok. Nívós, „felnőtt” anyag ez, felnőtt közönségnek, melyen összefoglalták mindazt, amit a zenéről és az életről megtanultak.

Neil Young and the Crazy Horse – Barn

Mit várhatunk egy 76 éves amerikai rockikontól 41 sorlemez után (ebből 16 a Crazy Horse-szal)? Például azt, amit mindig is: karcos rock and roll himnuszokat, melyek a jövőnkért aggódva, nemes haraggal ostorozzák társadalmi igazságtalanságainkat. Torzítós, üveghangokkal telezsúfolt gitárnyúzást, beszélő szájharmonikát, valamint szívmelengető balladákat.A Barn (Istálló) meggyőzően, nosztalgiázás nélkül hozza mindezeket.

A semmi közepén, egy coloradói pajtában jammel a négy zenész, és „egy snittre” vették fel a dalokat. Dokumentumfilm is megörökíti mindezt (Daryl Hannah színésznő, Young felesége filmezte a munkafolyamatot), vizuális adalékként érdemes megnézni a YouTube-on. Nem ezzel az albummal ajánlatos kezdeni az ismerkedést, aki viszont eltöltött legalább néhány évet az öreg hippivel, annak valóságos kincs lehet. Például kiderül belőle, hogy mi mindent lehet kihozni három akkordból. A dalok visszaröpítenek minket a régi szép időkbe, miközben abszolút a jelenben zajlanak az események, mert minden „élőben” történik. Ez a fura kettősség különleges ízt ad az albumnak.

Neil Young a southern rock, a country, a blues és a folk-rock elemeiből akakított ki magának saját stílust. Hagyja kibontakozni a kollégákat is, akik hosszasan örömzenélnek, ráérős szólókkal fűszerezik a dalokat, és fütyülnek a rádióbarát szempontokra. A Welcome Back például több mint nyolcperces. Youngról tudjuk, hogy mindig is élénken foglalkoztatta a közélet, szövegeiben ezúttal is ostorozza a hatalmat, keresi az igazságot, ami gyakran a zenénél is fontosabb számára. Ezért jó, hogy ott vannak a többiek, akiknek viszont csak a zene a fontos. A másodgitáros Nils Lofgren külön karriert is befutott, Billy Talbot basszusgitáros és Ralph Molina dobos fél szavakból is megértik egymást, és csak úgy süt a lemezről a lelkesedéssel párosuló professzionalitás.