Zene a feneketlen mélységből

Előadója Takács Noémi és a Noémo nevű zenekara, amely az utóbbi években inkább már vendégzenészekkel dolgozó egyszemélyes formáció. A peredi származású énekesnővel beszélgetünk.

A Bal-jobb című lemezed megjelenése után azt mondtam, hogy idővel Hajós András női megfelelője lehetsz. Nem ellenkeztél, aztán mégis más utat választottál. Miért?
Hajós András és Hegyi György komoly hatással volt rám, amikor zenekaruk, az Emil.Rulez utolsó, 2012-es, Gyere át! című nagylemezén vokáloztam. Utána egy ideig Andrissal közösen írtunk dalokat. Előadóként határozott elképzeléseim voltak, de dalszerzőként nem igazán tudtam, mit akarok. Sőt, tulajdonképpen csak énekelni akartam, arra vágytam, hogy dzsesszénekesnő legyek, ám tudatosult bennem, hogy annak nincs létjogosultsága, legalábbis úgy nincs, ahogy én azt elképzeltem. Andris és Gyuri unszolására kezdtem el dalokat írni. Eleinte szerettem volna a nagy kedvenceim nyomdokaiba lépni, olyan zenét, szöveget írni, mint ők. Akárhogy próbálkoztam, nem ment. Most már tudom, hogy ki vagyok, s mit szeretnék közölni. Sikerült megalkotnom a saját zenei nyelvemet.

De neked jól álltak azok a dalok is. Látszólag kiteljesedtél bennük. 
Én is így gondolom. A 2015-ös Bal-jobb című lemezem még az útkeresésről szól. Az akkori lelkiállapotom lenyomata. Azóta sok minden történt, új impulzusok értek, számomra már mást jelent a dalszerzés. Végérvényesen felnőttem. Tudatosabban, célirányosabban írok. A jó dal már nemcsak egy eszköz, hanem a cél is.

Amikor először beszélgettünk, azt mondtad, öt dolog kell egy zenei pályafutáshoz: tehetség, kapcsolatok, szerencse, szorgalom és tudatosság. Ezek szerint felerősödött az ötödik.
Igen, sokkal tudatosabb vagyok. A helyemen érzem magam. A zene az életem része, mindig velem van, akkor is, ha nem éneklek. A mostani dalaim azoknak szólnak, akiknek a zene nemcsak szórakozás, hanem annál sokkal több. Nemcsak örömforrás, hanem támasz, egyfajta bástya is, ha épp arra van szükségük.

Szépen kirajzolódnak pályád fontosabb állomásai. Még idehaza volt a TaZaJó zenekar, aztán elkerültél a magyar fővárosba, tanultál, vokáloztál, jött a Modern Art Orchestra, a Budapest Voices, a BülBüls, végül a Noémo. Mindegyik más-más világ, pedig elvileg egymásra épülnek.
Belekóstoltam ebbe is, abba is. Sok minden érdekelt. Hozzácsapódtam tehetséges zenészekhez, akikkel összehoztunk valamit, ami tetszett, élveztem is, de mindig volt bennem kisebb-nagyobb hiányérzet. Idővel rájöttem arra, hogy ez csak akkor szűnik meg, ha mélyre ások magamban, megvizsgálom, hogy ki vagyok valójában, és mit akarok. Az új dalaim már ebből a feneketlen mélységből táplálkoznak. 

Közben letértél a járt útról, s ráléptél egy járatlanra.
Mindig a nehezebbik utat választom, néha akarva, máskor akaratlanul. Nincs bennem megfelelési vágy. Azt elengedtem. Viszonylag könnyen ment, mert alapból olyan ember vagyok, aki nem szereti, ha elvárásokat támasztanak felé, főleg a zenében. Ha énekesnek állsz, akkor két lehetőség közül választhatsz: vagy híres, sikeres szeretnél lenni, vagy azt csinálod, ami számodra is érdekes, és nem válik unalmassá. Választhattam volna az előbbit, de nem tudok meghasonulni, vagy becsapni saját magamat és másokat. A fejlődés motivál.

A teljes előadói szabadságot csak az engedheti meg magának, aki biztos anyagi háttérrel rendelkezik, s nem függ a zeneipartól. Te másodállásban énekelsz?
Több lábon állok. Az éneklés mellett dolgozom a családi vállalkozásunkban otthon, s ingázom Galánta és Budapest között, amikor ezt megtehetem. Mellette zenét, éneket, szolfézst tanítok. Ez a három fő tevékenység adja az egzisztenciámat. Talán meg tudnék élni az éneklésből is, de az nagy zenei áldozatokkal járna, és kiégéshez vezethetne. Szeretnék művészileg, gondolatilag független maradni. Igényt teremteni a hallgatóságban a minőségi zenére. Félreértés ne essék, imádom a közönséget, nekik zenélek, de én akarom eldönteni, hogy miről szóljak és miként. Szerencsére ez abszolút működik. Megértő fülekre találok, amiért nagyon hálás vagyok.

Hová vezet a mostani utad? Mennyire látsz előre?
Szinte semennyire sem. De nem is akarom tudni, hogy mi lesz holnapután. Nem szeretnék egy helyben topogni. Ahogy a világ változik, úgy formálódom én is, a zenémmel, mondanivalómmal együtt. A hangom az összekötő kapocs. A vírushelyzet alatt is rengeteget változtam. Más ember vagyok, mint egy éve. Az új kihívások új megoldásokat követeltek, új ajtókat kellett kinyitnom ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjak. Ősszel egy nagylemezzel szeretnék előrukkolni, amihez már szinte minden forrás a rendelkezésemre áll. Fenyvesi Márton lesz az album producere, s lehet, hogy néhány dalban társszerzőként is részt vesz majd.

Harmadszor szerepelsz A Dalban. Legutóbb 2018-ban a Levegőt! című szerzeménnyel voltál jelen. Az slágeresebb a mostani Hableánynál, mégis ez jutott be az elődöntőbe. Ez visszaigazolás?
Azt hiszem, igen. Úgy gondolom, ez a siker nem feltétlenül a válogatóbeli teljesítményemnek szól, hanem az egész eddigi munkásságomnak. S ez még nagyobb örömmel tölt el.

A Hableány nem egy rádióbarát dal…
Mondták ezt már mások is. Az én fejemben az. Mert nálam sokkal színesebb zenei felhozatalból állna egy rádióműsor vagy fesztivál. Annyiféle zene van, ahány ember. Olyan sokszínű ez a világ, jó érzés a része lenni. A Hableány nem egy könnyed dal, de pont azon gondolkodtam a minap, hogy ennél egyszerűbbet nem igazán tudnék írni. Kicsit olyan nekem, mint egy népdal. Időtlen. A tartalma miatt nehéz befogadni, a halálról, az elengedésről szól. 2019-ben, a Hableány hajó tragédiája után kezdtem el írni. Tavaly meghalt a nagyapám, és a határzár miatt nem tudtam hazamenni a temetésére. A zene segített feldolgozni ezt a traumát, és ekkor kapta meg a végső formáját a Hableány. Rosszul áll a szénánk a gyászfeldolgozás terén, mind egyéni, mind társadalmi szinten, nincsenek rá megfelelő módszereink. A dalszerzés és a zenehallgatás is terápia. Szombaton akusztikus változatban adjuk elő a dalt. Nagy öröm számomra, hogy a barátaimmal léphetek színpadra. Citerával, akusztikus basszusgitárral és moldvai dobbal egészítjük ki a hangzást. Nagyon izgalmas lesz, remélem, a közönség és a zsűri is legalább annyira fogja szeretni ezt a verziót, mint mi.