Vízkereszt vagy az egyensúly poétikája

Gyakorlati bizonyítéka ennek a feltevésnek esetünkben az is, hogy a választott Shakespeare-mű díszletét is maga tervezte. Díszletnek hívjuk ugyan, de alapjában véve erősen játéktérként funkcionál.

Mondhatnánk azt is, hogy egy újabb színpad a színpadon, ám mégsem ez a pontos meghatározás, hiszen nem egy második színpadot látunk, hanem magát az „élet színpadát”. Egy, az élet színpadává nemesült/emelt billegő fehér felületet. Egy olyan minden irányban elbillenő hatalmas fehér négyzetet a fekete térben, amely az előadás minden jelenetében pontosan, érzékletesen és egyben lírai emelkedettséggel érzékelteti/kiemeli/aláhúzza azt, ami fontos és hangsúlyos a történés folyamatában. Ezt az élet-teret keretezi a horizont felől egy ugyancsak fehér fedelű dobogórendszer, amely hol átjáróként, hol pedig képileg nagyon is hangsúlyos pillanatok színhelyévé avanzsál. A nyitó jelenetben, amelyben a tenger habjai partra vetik a hajótörötteket, szárazföldként szuperál, hogy utána egyetlen fekete szék segítségével palotabelsővé avanzsáljon. Mindent tud ez a lecsupaszítatott felület. Természetesen nagyban hozzájárul mindehhez a rendkívüli műgonddal kitalált, kifinomult és plasztikus világítás, amely úgy választja le a játéktér hangsúlyos, éppen játékban levő szegmenseit, hogy közben a valóság maradéktalan illúzióját képes kelteni. Ez a végletekig vitt stilizáció a totális színház jellegezettségeit is magában hordozza.

A másik, számomra emlékezetesen nagy erénye az előadásnak az a minden erőszaktól (még a leggyöngédebbtől is!) mentes, kifinomultan értelmiségi humor, amely, mint egy éteri mosoly, mindvégig beragyogja/belengi az előadást. Azzal a bölcs életismerettel találkozunk, amely az érett mester életszemléletét tükrözi. Ennek hangsúlyos megformálója az előadásban a Bohóc. A szerepet Mokos Attila kelti életre, meghökkentő alázattal, őszinteséggel és nem utolsósorban személyes élettapasztalatainak maradéktalan feltárásával. Nagyon fontos pillanatokat mutatott meg abból, ahogyan látni és élni kellene az életet. Esendőségében is bölcs, a környezete felé irányuló szarkazmustól és ugyanakkor kellő öniróniától sem mentes Embert mutat fel nekünk. Természetesen az ő jelenléte is ugyanolyan odafigyelést, nyitottságot és értő/érteni akaró nézőt feltételez, mint a többi kiválóan megformált karakter. Malvolio szerepében Olasz István olyan telitalálat és oly erőteljes alakítást nyújt, hogy a bemutatón többször is nyíltszíni tapsban tört ki a közönség. Úgy hallom, nem csak a bemutatón. Ráadásul nem valami hatásvadász gegparádé késztette erre a nézőket, hanem valami egészen pontosan megformált/kimunkált egyszemélyes színházi bravúr. Ideje volt már, hogy Olasz Istvánt is megtalálja egy ilyen mérvű alakítás lehetősége. Még nagyobb öröm, hogy maradéktalanul ki is aknázta a kínálkozó alkalmat. Itt kell hozzátennem, hogy Valló Péter nagyon figyelt és ügyelt a monológokra. Valamennyit pontosan és kiemelt műgonddal kezelte. Ez a kitétel valamennyi alakításról elmondható. Természetesen ebben az előadásban is tapasztalhatóak játékbeli egyenetlenségek, de hát ezt általában csak vagy nagyon kis létszámú szereplőt igénylő, vagy különös műgonddal (és anyagi szabadsággal) összeválogatott alkalmi társulattal lehet(ne) kiküszöbölni. Ezzel együtt elmondható, hogy nagyon is erős társulat a komáromi. Mindenesetre Holocsy Katalin (Olivia), Hajdú László (Sebastian), Ollé Erik (Orsino), Fabó Tibor (Nemss Böffen Tóbiás), Tar Renáta (Viola), Molnár Xénia (Mária) és Nagy László (Valentine) szerepeiben kitűnő pillanatokat szereztek a nézőknek.

A totális színházi eszközökkel is élő előadásban rendkívül izgalmasan épült bele az a tánclépésekkel (Gyöngyössy Tamás m.v.) megoldott pillanat, amikor a néző számára egyértelművé válik, hogy Sebastian és Viola ikertestvérek. Eleinte felmerült bennem a gondolat, vajon szerencsés volt-e két, egymásra ennyire nem hasonlító karakter „ikresítése”. Mivel azonban külön nemű szereplőkről van szó, és kosztümjeik is hajszálra egyeznek (Gadus Erika m.v.), idővel elfogadtam ezt is. Mint annyi más pillanatát ennek a nem mindennapian egyedi, stílusában nagyon tiszta és okos, az érzelmek mellett az értelemre, a művészi gondolkodás és megértés, az alkotói jelzésrendszer értését és befogadását is nagyban segítő előadásnak. Nagyon nagy szükség van manapság a nézői/befogadói nyitottság segítésére. Az igazi nagy tehetségű alkotóművészek óhatatlanul is ezt segítik alkotásaikkal. Hiszen ha egy műalkotásban belső rend uralkodik, akkor – lehet bármennyire egyéni látásmódot hordozó is –, a nézők/befogadók fejében is rend lesz és könnyen eligazodhatnak annak még a legzegzugosabb sikátoraiban is.

Valló Péter rendezése éppen ilyen: bonyolultan nyitott, egyszerű és tiszta, ugyanakkor letisztultan bonyolult és emberi-költői előadás. (Kiss Péntek József)