Versek organikus egysége

A kötet legrövidebb versei háromsorosak. Nem hagyományos értelembe vett haikuk, az olvasónak nincs olyan érzése, hogy a szerző valamiféle szigorúan konkretizált mondanivalót zanzásít bennük. Inkább több kaput hagy nyitva, az olvasóra bízva a munka dandárját. Ne szirupra gondoljanak tehát, hanem inkább koktélra, ne kifestőre, hanem inkább kirakóra.

Nézzük mindjárt a kötet első, Érintés című háromsorosát: „beszélj érintve/ujjaiddal olvass/világtalanul.” Egyszerre van benne a szerelem, a tapasztalás, a megismerés iránti vágy, a némaság, a vakság dacára történő információszerzés lehetősége, illetve a világ teljes birtokba vételének lehetetlensége. Sőt, annak is igaza van, aki esetleg nem férfi-nő viszonyt érez bele, hanem egzisztencialista versként olvassa.

Az ilyen (lehetséges) telitalálatok ellenére kevesen próbálkoznak meg néhány szóból verset kreálni, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez rendkívül nehéz és kockázatos. A sokszor használt, mára elkoptatott szófordulatokat, kifejezéseket például nehezen viseli el a rövid műfaj. Nem szerencsés választás egy háromsoros vers egyik soraként az „éj leple alatt”, vagy az „eső permetez”. És a már említett tartalomhalmozás könnyen képzavarba csúszhat, mint a Koldus című vers esetében: „üres lelkünkben/parázna világunk/marka koldul.”

Az öt ciklusba rendezett versek egymásutánisága rendkívül érdekes: egy háromsoros után egy hosszabb(acska) következik, majd ismét egy háromsoros, és így tovább. Ez a szerkesztési mód, – bár szintén eléggé kockázatos – egyfajta sajátos lüktetést ad a kötetnek. Az egyes darabok persze önállóan is érvényesek, teljes értékű miniatűrök váltakoznak méretesebb versekkel, de sorrendben olvasva ugyanazt a jelenséget gyakran más-más aspektusból világítják meg. A versekből hiányzik a központozás, ez is segítheti továbbgondolásukat.

A hosszabb darabok legtöbbje egy konkrét tárgyi környezetből indul ki, a szerző ezzel szemléltet különböző lelkiállapotokat, belső drámákat. A kötet legsikerültebb darabjaiban a konkrét megnevezés és a reflexió közötti feszültség már az első sorokban megjelenik, és a tudatosan végigvitt motívumok újabb és újabb jelentéstartalmakkal töltik meg a felvázolt alapszituációt. „a futócipőmben szeretek bálba járni/tudhattad volna/a plafonról angyalszárnyakon/lógni csak úgy a semmibe/ lezuhanni/képeidből eszkábált/házi oltár előtt gyónni/bűneimet” (Extrém helyzetek), vagy: „elárvult játszóterek/bólogatnak a halált hozó/széllel kacérkodva/harangok tompa/kondulása siratja a jövőt/elszenesedett hintaló/egyszemű porcelánbaba/keservét nyüszítő kutya/borostyánnal benőtt falvak sugárzó borzalma” (Tiltott zóna). Lefojtottság, kiszolgáltatottság, a lét korlátozottsága jelenik meg ezekben a sorokban, gyakran szinte vakmerő egyszerűséggel.

A költemények létrejöttével kapcsolatban általában fennkölt hasonlatok használatosak. T. S. Eliot egy helyütt úgy fogalmaz, hogy a költő célja versírás közben nem más, mint „hogy szabaduljon heves kényelmetlenség-érzetétől” – de aztán ő is inkább a vajúdás, szülés metaforákkal jellemzi a folyamatot: a költőt tehát nyomasztja a vers terhe, „s meg nem könnyebbülhet, amíg meg nem szüli” (A költészet három hangja). Eliotnak igaza van, hiszen szerencsés esetben az eredmény nem holmi salakanyag, hanem élő, lélegző, organikus egység.

Ezt a vajúdást és ezt az egységet érzem ebben a kötetben. És azt is, hogy a szerző alaposan, türelmesen „kihordta” az elénk tárt érzéseket, gondolatokat. És még valamit érzek: a vegyészi hozzáállást. Thiele-Csekei Enikő, aki a moszkvai Lomonoszov Egyetem kémia szakán szerzett diplomát, pontosan tudja, milyen „kémiai reakciók” játszódnak le az egymás mellé rendelt szavak, szószerkezetek között, és mi csapódik ki belőlük.