Tóth László: Széljegyzetek elszelelt napokhoz - Valamit az emlékezet útjairól…

Csakhogy költőnk figyelmét elkerülte itt a mondat folyatása: „…a szentek sohasem hallgattak.” Amiből világos, hogy a francia bölcselő nem a „visszhangtalanság” kisszerű, érdekelvű értelmezésében, hanem az érdekfeletti „bátorság” adta szabadság értelmében gondolta, amit írt (annak kapcsán, hogy milyen nehezen talált Párizsban olyan nyomdászt, aki ki merte volna nyomtatni az egyik szövegét). Vagyis a pascali értelmezésben a visszhangtalanságnak nem szinonimája az üldöztetés, hanem éppen hogy a bizonyos helyzetekben való megszólalás elutasítása köti béklyóba az embert, s a ’megszólalás’, a ’kimondás’ akár üldöztetés árán való vállalása, a megfélemlítéseken való felülemelkedése teszi őt szabaddá (belsőleg). Íme, egy példa arra, amit szintén Pascal mondott valahol: „…a gondolkodás szabadsága nem terjedhet addig, hogy a tényeket ne vegyük figyelembe.” (Pedig ez jött divatba manapság is, amikor a szabadság kultusza [dogmája?] tarolni látszik a legkézzelfoghatóbb tényeket is.) Hát így valahogy…

Apropó, Pascal. Ezidáig úgy emlékeztem, olvastam valahol, valamikor egy anekdotát, mely szerint Karinthytől (vagy Kosztolányitól?) megkérdezték az egyik napilapnál, nem írna-e valamit az újságjukba. „Természetesen”, válaszolta Karinthy (vagy Kosztolányi?), de még rákérdezett: „És mennyi legyen?” „Huszonöt-harminc sor”, hangzott a válasz. Mire Karinthy (vagy Kosztolányi?): „Akkor talán mégse. Most nincs időm röviden írni.” Most meg mit olvasok Pascalnál? „Nincs időm arra, hogy rövid levelet írjak Önnek, így aztán hosszút írok.” Ez is azt mutatja, néha egészen különös útjuk van a gondolatoknak, néha egészen különös utat tesznek meg az idézetek. Lehet, Karinthy (vagy Kosztolányi?) ismerte Pascalt, s tőle vette át a bonmot-t. Lehet, Karinthy (vagy Kosztolányi?) is kitalálta ugyanezt a szellemességet, amely különben is egészen karinthys (vagy kosztolányis?). Vagy csupán az anekdotám szerzője illesztette rá a pascali történetet Karinthyra (vagy Kosztolányira?)? Vagy nem is olvastam sehol ezt a történetet, csupán már régebben ismerve Pascalt, de el is felejtve, hogy övé a copyright, mondását – meg kell vallanom, nem is rossz dramaturgiai-rendezői érzékkel – én rendeztem meg Karinthyval (vagy Kosztolányival)? 

Ám az egészet még érdekesebbé teszi, hogy a minap Zalán Tibor jegyzetei közt olvastam ugyanezt a szellemességet, Bernard Shaw-nak tulajdonítva a bonmot-t, aki a szeretőjének írt levele rövidségét indokolta imigyen. Mindez azonban természetesen nem bizonyít semmit. És tulajdonképpen tanulsága sincsen. Ha csak az nem, hogy ez a történet nem bizonyít semmit… Illetve, hogy nemcsak Isten, hanem sokszor az emlékezet(ünk) útjai is eléggé kacifántosak, kifürkészhetetlenek…