Tóth László: Széljegyzetek elszelelt napokhoz

(Nem akarom most eldönteni: bánkódik-e miatta, vagy kérkedik vele – maradjon ez az ő ügye, dolga.) Amihez csupán annyit jegyeznék meg: nekem sincs. Mi több, akárcsak neki, nekem is sokkal inkább Csehszlovákia-nosztalgiám van, ha lehet ezt egyáltalán így mondani.De.Jóllehet Trianon-nosztalgiám valóban nincs (habár éveim száma szerint már az idősebb korosztályhoz tartozom, annál jóval fiatalabb nemzedék vagyok, minthogy közvetlenül megélt tapasztalataim, személyes élettörténetem alapján ilyetén nosztalgiám lehessen), ám Trianon, mint magyarnak – nekem is örökségem. Sőt, nemcsak örökségem – része az identitásomnak is. (Mint annyi minden más nemzetem történelméből, beleértve a Don-kanyart is meg a holocaustot is, bár egyikben sem volt családom közvetlenül érintett, mégis – valahol személyiségembe is beépülve – mindkettő az én örökségem is, s mindkettő terhét cipelem, jegyeit viselem is becsülettel.) Megjegyzem, Csehszlovákia is az örökségeim közé tartozik, sőt, mindent összevetve, életem lényegében pozitív örökségei közé. Annak ellenére, hogy nem is ebben az országban születtem, s felnőtt fejjel el is hagytam azt (s amikor két évtized múlva újból visszatértem egykori városomba, azt már nem ugyanabban az országban találtam). S annak ellenére, hogy az 1945–1948 közti itteni magyarüldözések már közvetlenül is beleszóltak a családom életébe, magam pedig a sztálini–gottwaldi, később Zápotocký-, majd Novotný-féle kommunista párt irányítása alatt nőttem fel, de 1968 röpke epizódját leszámítva, nincsenek jó emlékeim Husák elvtársék meglehetősen hosszúra nyúlt posztsztálinista rezsimjéről sem. Mi több, még az a furcsaság is megesett velem, hogy az ország szintén az identitásom részévé vált, s máig, szétesése után lassan negyedszázaddal is csehszlovákiainak tudom (hiszem) magam, vagyis az még mindig egy, már rég nem létező országalakulathoz köt. Viszont családom is, magam is mindig igyekeztünk nem összemosni rendszert és országot, hazát; s jóllehet sokszor jártak errefelé, ezen a mi huzatos vidékünkön cudar idők, és bőven megtapasztalhattuk, hogy ilyen-olyan-amolyan helyzetekből, látószögekből, életekből nézve milyen sokféleképp tudnak cudarok lenni az idők, s bizony még azt sem mondhatjuk, hogy a mostaniak, innen-onnan szemlélve, nem azok. Szóval, gondolom én, nem keverendő össze nosztalgia és örökség, s ha történetesen valamiről – akár jóról, akár rosszról (főleg, ha rosszról!) – meg is emlékezem, nem feltétlenül kell vele kapcsolatban nosztalgikusnak lennem. Egyszerűen csak az emlékezés és az örökség megtartása, észben tartása, ápolása-őrzése, tanulságainak hasznosítása rendeltetett minden egyes – akár nemzeti, akár más – közösség fiának, s ezen nem is lehet, és ne is akarjunk változtatni. Illetve, természetesen, lehet is, meg akarni is lehet, meg feladni (feledni) is lehet ezt is, azt is… mért ne lehetne? Ám úgy látom, szétnézve magunk körül a világban, akik azt kívánják, hogy ezt tegyük, a sajátjukénak vallott történelemhez kötött örökséghez, eszméhez, értékekhez, emlékeikhez (emlékezetükhöz) ugyanúgy – foggal-körömmel? csökönyösen? hittel? – ragaszkodnak, aminek a jogát tőlünk elvitatják, eltagadják (-nák)…