Torkunkon akadt ArtFALatok

Ne ítélj, hogy ne ítéltess! – szól a parancs. Nehéz betartani, tudom. De másiknak ennyire betartani sem kellett volna, kedves Kocur László. Anno vagy tíz éve még azért imádkoztunk, legyen már egy új nemzedék, legyenek kritikusi vénával rendelkező ifjak, kik majd értő, figyelő, kísérő és segítő ítészként mívesen gyomlálgatva virágzó kertté varázsolják a magyar irodalom Szlovákiában zöldellő kertecskéjét. Hát most van egy olyan érzésem, belegabalyodva ebbe a nagy posztmodernkedésbe, hogy anyám, én nem ilyen kertészt akartam. Aki mindent kigyomlál, aztán marad a porhanyó meddő föld. Vagyis még annak a gyenge hajtásnak is elveszi a kedvét a bimbózástól, amit itthoni palántanevelgetők kínnal-keservvel, fóliával, üvegburával nagy nehezen majdnem kihajtattak. Nem lehet ezt így, kérem! Meg nem is szabad. Megértem én a kritikust, hogy nem állít pofonjai mellé közlekedési rendőrt. Csak először azt kellene végiggondolni, hogy rögtön pofont kell-e adni. Tárgyi tévedése egy sincs, csupán emberileg téved. Azt állítja, ő csak a szöveget látja a maga finoman cizellált, posztmodernnel bélelt, idézetektől és hivatkozásoktól bombabiztos kis elefántcsonttornyából. A szöveg mögött nem is keresi az embert. A fiatal szerzőket nem úgy szokás komolyan venni, hogy belebumburnyákoljuk őket a kies elefántcsonttorony alá, a talajba, és arra építkezünk. Nem azt várom el Kocur Lászlótól, hogy pátyolgasson, dicsérjen, hanem csupán csak annyit, igenis lássa már meg az embert is a mű mögött. Vagy akkor egyáltalán ne vegyük esetleg figyelembe nagyjaink magánéletét, hátterét, korát, származását, lelki vagy testi nyomorát, szerelmeit, csalódásait, miegyebeit, amiből is írásaik élményanyaga származik?! Ne lássak Lédát Adynál, Flórát és a mamát József Attilánál, Júliát Petőfinél? Ugyancsak fura lenne, ha eme urak költészetét csupán a szöveg szempontjából kezelnénk vagy eképpen közelítenék meg a pedagógusok. Nem akarom én minősíteni az ArtFALatok szerzőit, de állíthatom, első megmérettetésre nem találtatnak könnyűnek. Korukat pedig igenis figyelembe veszem. Kedves Kocur László! Ön, aki tudtommal még harmincon innen van, ilyen gyorsan elfeledte indulását? Elfeledte azt, hogy Ön sem mostani tudásával érkezett e Földre, nem ilyen íráskészséggel ült be 6 évesen az iskolapadba? Kétlem én azt, hogy a művészet bármire is felhatalmaz. Azt is kétlem, hogy tudományos fokozat, posztmodernben való jártasság, vagy netán a maximalista, talajtól való elrugaszkodás bármire ugyanígy felhatalmazhatná a kritikust. Amennyiben kedve tartja, nézzen le ránk elefántcsonttornyából, és jó messziről, hátha véletlenül meglátja ez erdőtől a fát is.

A kritikáról meg annyit: nekem akkor jó a kritika, ha egyenes, eredeti gondolatokat tükröz, és nincs benne százlábnyi lábjegyzet, hivatkozás, idézet meg vonatkoztatás. Én személyes véleményre vagyok kíváncsi, nem lexikális tudás csillogtatására és idézetekre. Meg arra, hol, hogyan és miként hat az írás az olvasóra vagy kritikusra. Mitől tud emberibbé lenni a világ? Mi benne az alkotó ember szerepe, akit megáldott-megvert az Úr tehetséggel és akarattal meg a szabad választás ismeretével? Lehetőségeihez mérten próbáljon meg embert látni a mű mögött.