Tobruk - új cseh háborús mozi

1941 őszén, amikor a film harci jelenetei játszódnak, előbb az egyiptomi kiképzőtábor helyszínein „izzadhatunk“, majd Líbiában járunk, s a kegyetlen sivatagi, tobruki frontvonalban követhetjük nyomon a Csehszlovák Hadsereg 11. keleti zászlóaljának - a film ábrázolata szerint - a hősiességről naiv ideákkal felvértezett, kalandvágyó katonáit. Akik a németolasz harcerővel szemben élik és tapasztalják meg a katonaélet igazi poklát, a harcok válogatás nélkül pusztító, nem kegyelmező szörnyűségeit. A lövészárkokban dúló élet-halál harc során, miközben az ellenséggel vívnak golyópárbajt, a saját soraikban elhatalmasodó embertelen erőszakkal is meg kell küzdeniük - nem különben a homokviharokkal.

A pirotechnikai látvány, a sivatagi kegyetlen körülmények ábrázolása mögött a karakterépítés teszi magas mércével mérhetővé ezt a sivatagi barnában úszó mozidarabot, mely rögtön az elején, felirattal közli a nézővel, hogy cselekménye nem valós eseményeken alapszik. E közlés azért is indokolt, mivel Václav Marhoul a sajtótájékoztatón előrebocsátotta, filmjével nem az volt a szándéka, hogy történelmi tényeket rekonstruáljon, igazságokat és féligazságokat tegyen helyre. Ahogy nyilatkozta, a 102 perces opusban „mindössze“ egy emberi történetet tett látvánnyá Tobruk környékéről történelmi időkből. A háború „atmoszféráját“ pedig azért sikerülhetett hitelesen, - divatos szóval élve - autentikusan megfognia, mivel egykori ejtőernyősként, majd alapszolgálatosként, később pedig tartalékosként volt alkalma alaposabban megismerni a harci-katonai viszonyokat. Annál is inkább, mivel megjárta Koszovót, Boszniát, Afganisztán és Irakot is. Így a rendezői székből megéltek alapján tudta irányítani a „katonáit“, a cseh és szlovák színészeket, ismeretlen, fiatal arcokat, ám - a film stílusához illő kifejezéssel élve - jól tüzelő „kiságyúkat“, úgy, hogy az ösztön és a félelem intenzív együtthatása vezérelje-vezesse őket a tűzharcban.

Az operatőr, Vladimír Smutný ehhez nagyszerű munkát tett hozzá, „hiteles barna fényben“ tünteti fel a lövészárkok mélyének iszonyatos légkörét, valamint a sivatagi viszonytagságokat. Az amerikai Richard Horowitz és az iráni Sussan Deyhim zenéje pedig zsigerekig vezeti a félelemből és védekezési ösztönből generálódott háborús érzetet. (Tallósi Béla)