„Minden a táncházban dőlt el”

Több helyütt azt nyilatkozta, hogy „élete szerencséjének” tartja, hogy eljutott Székre, mert ott a hagyomány még a mindennapok szerves része volt. Milyen volt az akkori település és mi sodorta oda?

Novák Ferenc: Mikor még diák voltam, egyáltalán nem úgy készültem, hogy tánccal, vagy néptánccal fogok foglalkozni. Ez eszembe se jutott, sőt. Erdélyi vagyok, a családom egy része szamosújvári magyar-örmény, ahol mindenki kereskedő volt meg közgazdász. 1944-ben, amikor anyám döntésére eljöttünk Budapestre, elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy 1949-ben, az érettségit követően a közgazdaság-tudományi  egyetemre jelentkeztem. Én egy deklasszált elem voltam, apám politikai okokból börtönben is ült, de a koncepciós ügyben szerencsére felmentették. Mindezek miatt elő nem fordulhatott, hogy engem ide felvegyenek. Elmentem ezért egy gyárba dolgozni, de még ekkor se tudtam, hogy tánc is van a világon. Ráadásul volt egy kellemetlen élményem is. 1949-ben volt ugyanis Budapesten a Világifjúsági Találkozó, ahol megkértek a diákszövetségből, hogy jön egy francia professzor, akit kellene néhány napig kísérnem. Életem szerencséje volt, hogy többnyelvűen nevelkedtem, így beszéltem franciául is és elvállaltam a felkérést, hogy kísérője leszek az algíri egyetem rektorának. Ültünk a Hősök terén, és néztük az előadásokat. Jöttek a románok, hatalmasat táncoltak, utána a szerbek, akik szintén óriásit, majd a bolgárok, akik még nagyobbat. Majd jöttek a magyarok és a vörös traktoristát ünnepelték. Majd megint jöttek különböző együttesek, aztán megint a magyarok egy gyenge köszöntővel. Aznap este a professzor elvitt a francia követségre és ott a francia kollégái előtt nagy viccesen a sárga földig lehordott. Azt mondta, rám mutatva, hogy itt van egy ember, aki nem tudja, hogy a népek meg tudják tartani az identitásukat úgy, hogy néptáncot táncolnak. És én csóri gyerekként ott ültem egy kölcsönzakóban megszégyenülve. Ekkor azt gondoltam, hogy én néptáncot soha az életben nem akarok látni!

Utána elkerültem a Vegyipari Gép- és Radiátorgyárba dolgozni. Itt volt egy nagyon rendes szakszervezeti vezető, aki mondta, hogy látta a papírjaimat, hogy mindenféle önképzőkört meg színjátszókört szerveztem a gimnáziumban, ezért rám bízott negyven-ötven átképzős gyereket és megígérte, hogy cserébe kapok minden nap két óra szabadot, de foglalkozzak a srácokkal és tanítsam meg nekik, hogy ki volt József Attila. Én akkor csináltam zenekart, színjátszókört, népitánc csoportot és még egy tanárnőt is szereztem tanítani. Na, mit gondol, mikor kellett először fellépni? December 21-én, Sztálin születésnapján. Egy héttel a fellépés előtt odajött hozzám a tanárnő és azt mondja, hogy „Ferikém, nagy baj van! Csináltam egy táncot négy párral, de az egyik fiúnak ráesett egy vas a lábára. Nem tud fellépni, így mi sem tudunk.” Én mondtam, hogy hát, hogy az Istenbe’ nem, Sztálin majd a Kreml tornyából nézi, hogy nincs a Vegyipari Gép- és Radiátorgyárban a születésnapján tánc?! Gondolkoztam egy kicsit és úgy döntöttem, hogy beállok. Így kezdtem el a dolgot. Később aztán néprajz szakra iratkoztam be az egyetemen, úgyhogy van becsületes mesterségem is.

Aligha tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy Ön már egészen máshogy találkozott ezzel a közeggel?

Novák Péter: Igazság szerint nekem nagyon egyszerű dolgom volt, mert csak kimentem a nappaliba és ott volt a teljes néptáncmozgalom, így sokat fáradoznom nem kellett a találkozás tekintetében... Mire általános iskolás lettem, már a hivatalos oktatásban is elérhető volt a műfaj, én is ének-zene-néptánc tagozatra jártam. De igazából nem én vagyok érdekes ebben a történetben, ezzel a családi háttérrel, hanem a generációm, akik addig a grundokon püfölték egymást, fociztak és egyszer csak hatévesen ott álltak Hamvas Anna Kodály-tanítvány előtt, hogy elkezdjük a pünkösdölőt tanulni, meg szolmizálni és szolfézsra járni. Szintén ott tanított Karcagi Éva táncpedagógus. Utóbbit én már valamennyire tudtam, de a többiek ekkor csöppentek bele! Kiderült, hogy nekem meg a nővéremnek van még vagy ötszázezer testvére ebben az országban, akik szintén néptáncolnak, hogy ez az egész egy mozgalom, hálózat, ami megelőzte a jelenlegi digitális platformokat. Mindenki kapcsolatban áll a másikkal, különböző fesztiválokon találkozhatunk, közös táncos anyanyelvet beszélünk. Fontos, hogy ennek a műfajnak az egyik ismérve a nyitottság, a széles körű eszmerendszerek befogadására való képesség! Ez azért nagyon fontos, mert a Kárpát-medence egy sokszínű és soknemzetiségű olvasztótégely, egy igazi multikulturális helyszín, ahol nagyon sokféle nép kölcsönös léte és egymásra hatása teremtette meg azt a kultúrát, amire most olyan nagyon büszkék lehetünk. Édesapámnak volt egy megrázó rendezése, a Tündérkert, ahol az erdélyi tájegység magyar és a román táncainak összehasonlítása adta a dramaturgiát. Izgalmas volt látni, hogy ugyanarra a barokk eredetű folklór zenére milyen hasonló módon fogalmazott a két nép a mozgások, dallamok tekintetében. És, hogy benne van az a hang- és harmóniakészlet, ami ott szól a Mozart-operákban is, lévén a paraszti kultúra a magas kultúrából inspirálódott. Kár, hogy mindez fordítva csak kétszáz év múlva realizálódik... De hirtelen, nagyon fiatalon ebben az egészen elképesztő összefüggésekkel teli dimenzióban találni magamat, csoda volt! Felfedezni, hogy ez még a Queenben is ott szól! Mondjuk akkor még nem tudtam, hogy a zenekar tagjai operaőrültek, Freddie Mercury az olasz opera megszállottja, akik meg az említett bécsi klasszikusokat tekintették példaképnek... Leírhatatlan titok, dráma és vígjáték a kultúrtörténelem, s én ezt az egészet mind-mind a néptáncnak köszönhetem.

Miért éppen Szék vált a tánc­házmoz­galom bölcsőjévé? Mitől olyan különleges ez a hely és mi fogta meg Önt ebben a településben?Novák Ferenc: Néprajzos hallgatóként még a klasszikus nagy tanáraim voltak: Ortutay Gyula, Dömötör Tekla, Dégh Linda, Tálasi István. Ez egy fantasztikus tanári gárda volt. Már amikor a Bihari együttest megalakítottam, jártam be a Népművészeti Intézetbe (ma a Hagyományok Háza – B. G.), ahol két nagyszerű ember volt: a táncosztály vezetője, Pór Anna és a néprajzi osztály vezetője, Muharay Elemér. Muharay körül gyülekeztek olyan későbbi tánckutatók, mint Martin György, a Pesovár testvérek, Borbély Jolán stb., Pór Anna körül pedig olyanok, mint Szigeti Károly, Tímár Sándor és jómagam. Nagyon sokat találkoztunk és összebarátkoztunk. Muharay Elemér többször megkérdezte tőlem, hogy járok-e gyűjteni. Mondtam, hogy nem. Na, akkor koma – mert ez volt a szavajárása –, most elindul és elmegy a Sárosi Bálinttal és a Vásárhelyi Lászlóval Mérkvállajra, Szatmár megyébe. Így kezdtem el gyűjteni és beleszerettem ebbe a munkába. Rájöttem arra, hogy halálosan izgalmas megkeresni az adatközlőket és mindent megtudni tőlük, amit csak lehet. Természetesen az elején oda kellett mennünk, ahová küldtek és nemcsak táncot gyűjtöttünk, de mesét is, vagy akár gyógynövényeket is kutattunk. Mikor egy kicsit tágult a tér, én 1956-ban hazamentem. Akkor már a nagymamám meghalt és Kolozsvárra bevitték a nagyapámat. Elkezdték kérdezni, hogy mi a fenét csinálok, mivel foglalkozom. Mondtam, hogy tánccal és van egy együttesem. Kérdezték, hogy minek. Azt feleltem, hogy csinálok koreográfiát. És milyet? Hát táncot, és ezt bemutatjuk színpadon. A kilencvenhárom éves  nagyapám, aki néptanító volt, megkérdezte, hogy igen, mint a Három a kislányban? Mondtam, hogy nem, nagypapa, ez másfajta. És ki kíváncsi rá? Mindenütt a világon kíváncsiak rá, és csinálom. Azt felelte: „Nagy tekergő vagy! Apád se szeretett dolgozni!” Nagybátyám viszont, aki egy nagyon okos úriember volt és Szamosújváron élt, azt mondta, hogy ha ez ennyire érdekel téged, akkor menj el Szamosújváron csütörtökön a Széchenyi térre. Az ottani cseléd „szíkieknek” csütörtökön van szabadnapjuk. Szót fogadtam, kimentem és elképesztő volt, amit ott láttam. A „szíkiek” összejöttek és egy füttyszóra, egy furulyaszóra csodálatosan táncoltak. Ez ott engem, a polgárgyereket teljesen elvarázsolt, hogy vannak, akikben a hagyomány úgy él, hogy bárhol a világon ezt tudják és ezt kell közölniük. Ekkor döntöttem el, hogy én ebbe a faluba elmegyek.

Hogyan jutott el végül Székre?

Novák Ferenc: 1957-ben nem mehettem még el, de 1958-ban már igen. Ekkor megbeszéltem Martin Györggyel, akin már lehetett látni, hogy ő lesz a kutatás egyik nagy embere, hogy megyek Székre. Ő mondta, hogy egy éve jelent meg a Széki gyűjtése a Lajtha Lászlónak. Azt tanácsolta, hogy vigyem el a kötetet magammal és kérdezzek rá mindenütt, hogy ezekre a dalokra milyen táncokat táncolnak. Na én ezt a hónom alá is vettem, majd Bonchidáról gyalogoltunk el Székre, mert oda akkor még semmilyen busz nem ment. Az első „buszjárat” csak 1964-ben indult el, de ez valójában egy teherautó volt, amire padokat szereltek fel, a villanyt pedig csak tíz évvel később vezették be. Az életem egyik nagy szerencséje, hogy Zólyomi Gyula iskolaigazgató markába kerültem, aki egy pillanat alatt megértette, hogy mit akarok és elvitt a felszegi táncházba. Higgye el, hogy nemcsak engem ért úgy a dolog, mintha egy lórúgást kaptam volna a kultúra oldaláról, hanem mindenki mást is, akit utána „felvittem”. Tessék elképzelni, hogy amikor a Korniss Pétert, aki már rég a barátom volt, a hatvanas évek közepén elvittem Székre, rá ugyanilyen hatással volt. Annyira, hogy abbahagyta a színházi fotózást és világhírű lett a könyveivel és a széki és más településeken készült fotóival. De elvittem a tanítványaimat is. 1971-ben Foltin Jolánt, későbbi feleségemet, aki nagyszerű koreográfus lett, de Stoller Antalt és Lelkes Lajost is, akiket az ott tapasztaltak ugyanúgy megérintettek. Döbbenetes volt átérezni, hogy Széken a tánc akkor véresen komoly dolog volt és meghatározta az egész életüket. Három utca volt és az utcák között nem lehetett házasodni. Ma úgy mondjuk ezt, hogy endogámia volt. És ezt betartották. Ha nem tartották be, akkor ott tragédiák voltak. De a kisgyerekek is, amikor még csak az aprók táncába jártak, már akkor tudták, hogy ki az az öt-hat lány vagy fiú, akivel összeházasodhatnak. És akkor a táncházban kötődött minden, egy életre. Ha valaki keresztanya, vagy keresztapa lett, azt is nagyon komolyan vette. Ha valami tragédia történt, akkor például fel is nevelte a keresztgyerekét. De nemcsak a házasság dőlt el a táncházban, a kalákamunka és a házépítés is.

A táncházba pedig nem járhatott akárki, hanem csak azok mehettek, akik már konfirmáltak és így egyenrangú polgárai lettek a táncháznak. Amikor meg már házasságra került a sor, a házasság előtti utolsó szombaton az illetőnek „ki kellett búcsúzni” és egy életre többet nem mehetett táncházba. Táncolni persze mehetett a bálba, meg a családi ünnepekre, de táncházba nem. Volt egy fiú, Zsoldos János, akiről a Kornissnak remek képei születtek. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy te János, mi volt akkor, amikor ki kellett jönni a táncházból, el kellett köszönnöd és elbúcsúztattak. Azt felelte, hogy „Hát, tanár úr, hazakísértem a Kalit, Kali bément’ a házba, én elindultam haza, nekidőltem az első fának és úgy sírtam, mint egy zálogos marha.”

Ma már sok zenész úgy emlékszik, hogy ők találták fel a táncházat Magyarországon. Nem! Stoller Antal, Foltin Jolán, Lelkes Lajos és mások. Ők, mikor hazajöttek Székről 1971 telén, a következő héten elhatározták, hogy Budapesten szerveznek táncházat. Ezt akkor négy együttes indította el, a Bartók, a Vasas, az Építők és a Bihari. Utána később szétváltak, amikor a Tímárék a Bartók együttessel átmentek a Fehérvári útra és „kinyitották” a táncházat minden érdeklődő számára. Ebben nekik volt igazuk, mert így lett ebből az egészből tömegmozgalom.

Mitől kuriózum és mitől világraszóló a magyar népi kultúra? Mitől olyan egyedi jelenség ez, amitől egy ilyen, összességében, kis nemzet ennyire érdekes tud lenni a világban?

Novák Péter: Az édesapámék generációjának köszönhetően, meg annak a sok névnek, akiket az előbb a teljesség igénye nélkül felsorolt, létrejött az az archívum, amelyben olyan háromszázezerre tehető a dallamok és szövegverziók nagyságrendje a Kárpát-medencében és körülbelül ennyi a tánclépésanyag is. Összehasonlításképp egy olyan óriási nyelvterületen, mint a német vagy a francia, alig éri el a pár tízezres mennyiséget ugyanez. Nyilvánvalóan ez az eltérő történelmi fejlődésnek, társadalomevolúciónak köszönhető, hogy a Nyugat-Európában hamarabb elinduló polgáriasodási vágy és folyamat nem teszi lehetővé a paraszti kultúra sokszínű cizellálódását, hisz kisvártatva átalakul, eltűnik. Nálunk viszont ez kivételes módon fejlődött, miközben nemegyszer vert végig hátunkon a történelem; valamit, valamiért ugye... A törökök alatt a hódoltsági területek önkifejezése megreked, de Erdély viszonylagos függetlenségének köszönhetően igazi fénykorát éli, ahogy egymást érik a különböző kordivatok, ahogy egymásra rétegződve maradnak fenn. Nem mi, hanem a világ etnográfusai mondják rólunk, hogy egy ilyen, viszonylag kicsi régióban, mint ez a Kárpát-medence, ennyire sokszínű kultúra nem nagyon fordul elő a világban máshol. Boncolgathatnánk persze még ennek sorsfordító okait, de azt gondolom, hogy a Jóisten kicsit ezzel is kompenzál. Mondhatjuk, ennek a sokszínűségnek a megőrzése és az édesapám generációja által elindított, az autentikus néptáncban megjelenő emberi és közösségi viszonyok drámairodalmi igényességű színpadra alkalmazása együttesen teremtették meg azt a produktumot, ami nyelvi akadályok nélkül, a planéta minden pontján lenyűgözi a közönséget!

Például a Tata által emlegetett koreográfia, a Forrószegiek címmel színpadra vitt széki Rómeó és Júlia történet, a magyar néptánc, e rendkívül különleges dialektusának nyelvezetével, ízlésével, zenéjével, táncaival és viseleteivel volt megfogalmazva. Olyan típusú színházi kuriózum, amit sehol máshol nem találunk meg a világban.

Édesapja és édesanyja is rengeteget dolgoztak. Hol volt Ön a testvérével (Novák Eszter, Jászai Mari-díjas rendező – B. G.), amíg az alkotói munkák zajlottak?

Novák Péter: Jogos a kérdés, hogy ha 1972-ben az apukám és az anyukám is táncházat szervez, akkor hol vagyok én? Akadt érzelmi nélkülözés, harc a figyelemért, de azért a testvéremmel mindenhol ott lehettünk, mert hál’ Istennek  vittek magukkal, így nagyon sok helyre elvetődhettünk, s magunk tapasztalhattuk, hogy milyen hatást gyakorol mindez az emberekre. Édesapám „találmányaként” született a Nemzetközi Néptáncfesztivál Szegeden. Ide a világ minden tájáról érkeztek táncegyüttesek. Összehasonlíthatatlan volt az a színvonalkülönbség, ami a magyar néptáncokat, illetve azt a fajta önkifejezési formát kiemelte a többi közül. Sajnálom, de ez az igazság! Van okunk szomorkodni veszteségeink miatt, mégis azt hiszem, legalább annyi okunk van félig telinek is látni ezt a poharat.

Tulajdonképp minden drámájával együtt, de nem tudjuk a múlt miatt kaparni a falat a világ végéig! Szép hivatkozás erre, hogy ennek a szétesett paraszti kultúrának az emlékezete az említett gyűjtőmunkának és az újratanulásnak köszönhetően új virágkorát éli ma! Egyfajta fordított evolúcióval a kolozsvári fiatal srácok járnak ma Bánffyhunyadra és Kalotaszegre a falvakba visszatanítani a táncokat. Többek között ez a mozgalom és az ehhez is kapcsolódó mikroközösségek a letéteményesei annak a jövőnek, hogy ezt a nyelvet, ezt a kultúrát, amit ez a különös törzs, ami mi lennénk ebben a nagy szláv és német tengerben, még száz év múlva is beszélje és élje. Megtanulhatjuk a paraszti örökségből az átadás-átvétel fontosságát, hogy generációról generációra öröklődnek folyamatok. A boldogság élménye is, amely kifejezés nem összetévesztendő a boldogulással! Nem tudom, hogy az én gyerekeim ebből majd mennyit visznek magukkal, de mindent látnak belőle, megtapasztalják és benne vannak. Ez a fontos!  

Van egy vita, hogy ezeket a táncokat megőrizzük a maguk tiszta és eredeti formájában, vagy megjelenjen a néptánc kortárs formációkban is?

Novák Péter: Én ott voltam a Théâtre de la Ville-ben Párizsban, amikor a Honvéd együttest felállva ünnepelte a többezres közönség, és még nagyon sok ilyen pillanatot fel tudok idézni. Az, hogy egy autentikus kultúra a hivatalos színházi kánon részévé válik, mert színházi eszközökkel juttatja kifejezésre gondolatait, mindenképp dicséretes. Ahogy az is, ha eredeti formájában mutatjuk be térségünk végtelenül gazdag dialektusait. Egymást nem kizáró dolgok ezek! Például itt van egy szeretett műfajunk, a rock and roll, ami akkor is működik, ha összeülünk egy lakásban és elkezdjük nyomni, de azért, ha tehetjük elmegyünk Rolling Stones-koncertre is, mert azt is nagyon lehet élvezni.

Egy mondat erejéig említette már azt a vitát, ami a mozgalom hajnalán zajlott le, és a lényege az volt, hogy „kinyissák-e” a táncházat az érdeklődő nagyközönség előtt, vagy azt tartsák (legalábbis egy ideig) a professzionális táncosok „birtokában”. Rámentek erre barátságai? Például Tímár Sándorral?

Novák Ferenc: Nem. Kitűnő barátok maradtunk. Nem is annyira én, mintsem a tanítványaim vitatkoztak. Azért akkor haragudtunk, hogy megszűnt ez az egység, de nekik lett igazuk, mert beengedtek tömegeket, amiből ez a tömegmozgalom azután lett. Ebben persze segített az is, hogy a Csoóriék megszerezték a Vitányi Ivánnak a támogatását, aki a kommunista pártnak egy óriási potentátja volt. Ettől kezdve röhögni kell, amikor néhány zenész arról beszél, hogy őket üldözte a rendőrség! A táncház a pártnak az egyik kedvenc műfaja volt. Én egy botcsinálta főtitkár voltam a Táncszövetségben és pártszervezetek, meg KISZ-szervezetek hívtak vidékről, hogy adjak nekik tanárt a táncházra. Nyilván a rendőrség az mindenütt ott volt, mert ez volt a dolguk. De én egyet sem tudok, hogy valakit azért bántottak volna, mert táncházban volt. A lényeg mégiscsak az, hogy ebből egy tömegmozgalom lett és büszke vagyok arra, hogy az egyik elindítója voltam annak, hogy sokan megismerjék Széket és az ottani kultúrát.

Mikor látszódott, hogy ez a kultúra gyorsan kezd eltűnni és tényleg a huszonnegyedik órában jártak még ott?

Novák Ferenc: A zenészek is elég hamar megismerték. Annak már nemigen örültem, amikor elkezdték megvásárolni a régi hangszereket a paraszti muzsikusoktól. Ennek a kultúrának az erodálása megindult már a hetvenes évek végén. 1974-ben „bejött” a villany Székre, amiért megszűnt a petróleumlámpa-használat, majd lassanként aztán mindenütt lett rádió meg televízió. Ma már nyolc panzió is várja az érdeklődőket. Szék mostanra teljesen megváltozott. Alaposan polgárosodott, ráadásul a székiek kitűnő kereskedők is, akik bejárták egész Közép-Európát, hogy amit csak lehet, azt beszerezzenek. Sajnos ez elkerülhetetlen dolog, ez a folyamat megállíthatatlan. Nem lehet valakit rábeszélni arra, hogy továbbra is kapáljon „sokszoknyában”, amikor azt lehet farmernadrágban is. Éppen ezért azt a világot nem sírom vissza, de az ember mégis a régi élményei alapján egy kicsit sajnálja, hogy már másoknak nem fog jutni az az élmény, amit mi még megtapasztaltunk.

Novák Péter: Ez így van. De azt ne felejtsük el, hogy egy ilyen mikroközösség mindig a világot tükrözi. Amikor ez a korábban említett művészettörténeti időszakot tükrözte, akkor a korabeli magaskultúra olyan minőségű volt. Most pedig ilyen minőségű a „magasnak” mondott kultúra, bár színvonala a béka segge alatt keresendő... Egészen egyszerűen a fogyasztói társadalom tükörképei azok, amik történnek most, illetve az elmúlt száz esztendőben ezekben a paraszti közösségekben, és ez sajnálatosan a világ rendje. A többször citált székiek is emberek, akik a saját vágyaikat szeretnék utolérni, mint mi mindannyian! Viszont tagadhatatlan, hogy van egy jóleső energia a folklorista generációknak köszönhetően, ami által mindennek a valaha volt szellemiségnek a szépsége megőrizhető, megcsodálható és megélhető. S emiatt van, hogy kultúránk nem a Nemzeti Múzeumban áll egy üveg spirituszban két harcsabajszos alabárdos úr között, hanem azt használhatjuk, megtanulhatjuk és a magunkévá tehetjük. Ebben még ma is óriási lehetőségek vannak és még nagyon sok kapu kinyílhat!