Tárca a Szalonban

Anyámtól tudom azt is, hogy a fodrászunkat Jucinak hívják. Felkészített, hogy tudjak magamnak időpontot kérni. „Pénteken gyere! – mondta a telefonba. – Délután egyre, az teljesen üres nálam.” Valamiért képtelen voltam elhinni, hogy Jucinak hívják, de anyám szerint ezen nincs mit csodálkozni, elvégre a filmekben minden fodrászszalonra jut egy Juci.

Időben érkezem. Fogalmam sincs, hogy sikerül, mivel az utolsó pillanatban jutott az eszembe, hogy szeretnék hajat mosni előtte. Még vizes a hajam, amikor leültet a székbe a tükör elé, és fésülni kezdi a hajamat.

– Tényleg semmire se emlékszel? Tartsd így a fejed!

– Már néhány dolog úgy felvillan néha, tudod – válaszolom mindkettőnk tükörképének.

– Istenem, istenem! – sóhajtja, és a fejét csóválja. – Azért ez már milyen dolog! Nagyon lenőtt a hajad is.

– Hát, látod – vonom meg a vállam szinte együttérzően.

– És engem se ismersz meg? – kérdezi ugyanúgy hitetlenkedve, mint anyám aznap a kórházban, mikor felébredtem.

– Dehogynem! – válaszolom. – Te vagy a Fodrász Juci!

Erre hangosan felnevet, a fésülést is abbahagyja. A csuklójával megvakarja az orrát és aprókat fújtat, mintha néhány apró hajszál ingerelné tüsszentésre. Az ollóért nyúl, és már a két ujja közé csippenti egy tincsemet, amikor hirtelen megdermed egy pillanatra.

– Rakok neked melírt a hajadba, hallod, mit szólsz? – mosolyodik el, és rám néz. Hátrább hajol, úgy igazgatja a hajam, hol oldalt, hol pedig középen választja el. – Szerintem jó lesz. Ülj át oda! – mondja, és az egyik fejmosótálra bök.

Szerintem irtó rosszul fog állni, de szó nélkül átülök. Ugyanabban a pillanatban engedi meg a vizet, ahogy hátradöntöm a fejemet. Az egész alig tart pár percig, egy törölközőbe csavarja a fejemet, majd félreültet az egyik székbe.

– Mindjárt kifújatom, jó? – mondja lelkesen, miközben egy idős hölgyet ültet a fejmosótálhoz. Némán bólintok és az előttem lévő asztalkáról elveszek egy színes magazint. Jobban megnézve egy német utazási iroda lejárt katalógus az. Unottan felcsapom, a dupla oldalon pedig egy ismeretlen város képe terül el. A fotót köröskörül cseresznyefavirágokkal díszítették. Azt írja, „Töltse a húsvétot Hongkongban!”, meg valamit a szakurákról, de azt már nem tudom lefordítani.

– Tavaly volt ott a gyerek – mondja Juci a fejmosótál mögül. – Bécsből repültek, nem is tudom, hogyan intézték el.

Lapozok, és a következő oldalon egy park képe látható, a parkban pedig négy-öt méterre egymástól éppen virágzó szakurák, amik alig hullattak még a szirmaikból. Mindkét oldal rózsaszínben úszik, nekem pedig eszembe jut, hogy mindig úgy teszek mások előtt, mintha utálnám ezt a színt, pedig ha valamit igazán szeretek formázni, azok a rózsaszínű marcipánrózsák.

Marcipánrózsákat pedig, azt hiszem, jó ideje nem kér már senki a tortára, sejtem is, hogy miért. Pedig piszok jó marcipánrózsákat csinálok, szerintem. Megkérdezem Jucit, hogy szerinte milyenek a marcipánrózsáim.

– Piszok jók! – feleli és leöblíti az idős hölgy fejéről a sampont.

– Meg is eszed őket? – kérdezem és az asztalra dobom az összehajtott katalógust.

– Senki se eszi meg azokat, hallod – mindig félre van rakva, amíg ki nem szárad és be nem lepi a por, de nem, senkinek sincs szíve meg­enni a rózsáidat.

A legtöbb ember nem eszi meg a marcipánrózsákat, mint ahogy a legtöbb ember se jut el Hongkongba, hogy megnézze, hogyan virágoznak a szakurák minden húsvétkor. Azt hiszem, nem is akarják látni.

– Jöhetsz – mondja Juci halkan, és lazán kitárja felém egy pillanatra a karját. Megint leülök a tükör elé.

– Miért nem eszed meg a rózsákat? – kérdezem, a hangom pedig furcsának, idegennek tűnik.

– Mondom, hogy nincs szívem, ki tudja, mennyit dolgoztál vele – válaszolja és szétbontja a törölközőt a hajamon.

Azt hiszem, egyáltalán nem tart sokáig megformázni egy rózsát. Csak tippelek, de szerintem az pont annyi idő, mint ami alatt úgy legalább háromszor vagy négyszer virágba borulnak a cseresznyefák Hongkongban.