Támadás a sztálinizmus ellen

Amint kész lett, Antonín Novotný köztársasági elnök betiltotta. Egy évvel később, 1965-ben jutott el a film az ostravai bányászok mozijába. Kormányrendelet döntött a sorsáról: ha megbukik a munkásosztály előtt, egyenes útja lesz a süllyesztőbe. Csakhogy a bányászoknak tetszett a film. Magukra ismertek benne. A saját élethelyzeteiket látták a mozivásznon. Trezorba zárni ezek után már nem lehetett, útjára kellett engedni. Előbb persze, biztos, ami biztos, kivágtak belőle egy „nem odaillő” Kafka-idézetet: „Egy keselyű, egy vad keselyű szaggat minket…” Mindenki tudta, hogy a pártra vonatkoznak ezek a szavak. Bár a csehfilmkritikusok díját már annak idején megkapta az alkotás, a rendező nem vehette át. Egyszerűen nem adták át neki. Tíz hónapos huzavona után jutott el az elismerés Evald Schormhoz, és ezt követően került ki a film Locarno nemzetközi fesztiváljára, ahonnan aztán el is indult a világba.

A film méltó bemutatójára idén került sor Karlovy Varyban. De ott már a film digitálisan felújított verzióját láthatták a nézők. Evald Schorm ötvenhét évesen, 1988-ban halt meg. Antonín Máša, a film forgatókönyvírója 2001-ben ment el. Jana Brejchová, a film női főszereplője évek óta ápolásra szorul, ágyban fekvő beteg. Egyetlen ember szólalt meg a filmből Karlovy Varyban. Az a Jan Kačer, aki Prikler Mátyás Hatalom című alkotásában egy miniszteri posztra aspiráló, magas rangú politikust játszik.

Schorm első játékfilmje volt a Mindennapi bátorság. Kritikus hangon szól a gyári dolgozók sorsáról, az üzemi életről, a fentről irányított termelésről.

Jarda Lukáš, a történet főhőse szorgalmas munkás, csak éppen becsapottnak érzi magát a hatvanas évek társadalmi változásainak sűrűjében. A sok forrófejű „szocialistából” funkcionárius és bürokrata lett. Az „új nemzedék, új viselkedési normák” jelmondat hősünk számára elfogadhatatlan. Csalódott, meghasonlott, nevetséges figurává válik, elképzeléseivel folyton falakba ütközik. Valójában senkit sem érdekel a véleménye. Hancúrozásaik során még a szerelmétől is azt hallja: „Mit nyúlkálsz, megmondom az elvtársaidnak!” Verát zavarja az az állandó sértett düh, amellyel Jarda küzd egy „szent ügyért”. Másokért is dolgozó, tevékeny ember, aki retteg attól, hogy az igazság, amiért mindent feláldozott, fikciónak bizonyul. Senki nem hallgat rá, nem követi őt. Sem a munkatársai közül, sem a vezetők sorából. Társai egytől egyig kiábrándultak, elfásultak, nem hisznek az új társadalmi rendben, főnökei pedig észre sem veszik, mi zajlik a gyárban alsó szinten. Jarda megbukik társai körében.

Locarno nagydíja után a Mindennapi bátorság Pesaróban nyerte el a filmkritikusok elismerését. A legnevesebb olasz ítészek egyike azt írta az Unita hasábjain, hogy Schorm alkotása a sztálinizmus elleni szenvedélyes támadás.

Jarda hitt a kommunisták 1948-as győzelmében, de hamis ideálokkal találja szemben magát. Schorm Mindennapi bátorsága az első film, amely nyíltan beszél egy nemzedék kiábrándultságáról, történelmi félrevezetéséről.

Természetével és magatartásával Schorm maga is kilógott kora domináns rendezőinek a sorából. Tanyasi fiú volt. A gazdasági iskolát nem fejezhette be, mivel szülei kuláklistára kerültek. Vagyonukat elkobozták, lakóhelyüket el kellett hagyniuk. Még mielőtt az érettségit 1951-ben letehette volna, tizenkilenc-húsz évesen traktorosként és építőipari munkásként dolgozott. A kötelező katonai szolgálat leteltével három évig a Csehszlovák Néphadsereg Énekkarának tagja volt. Színésznek készült, de többszöri próbálkozásra sem vették fel, így lett huszonöt évesen Otakar Vávra növendéke, Jiří Menzel és Věra Chytilová csoporttársa filmrendezői szakon. Tanára szerint ő volt a legokosabb az évfolyamban, ezért hívták viccesen a csehszlovák új hullám filozófusának. Barátai körében a legszomorúbb, legpesszimistább ember volt. Magányos is. Magának való is. Helyét kereső. Helyét sosem lelő. Problémás ember, problémás filmekkel. A tékozló fiúval, A pap végével, a Hetedik nap, nyolcadik éjszakával, a Kutyák és emberekkel. Amíg be nem zárul előtte a barrandovi film-gyár kapuja. Onnantól fogva aztán színházban rendez. Prágában a legendás Na zábradlín, a Činoherní klubban, a Laterna Magikában, külföldön Genfben és Stuttgartban. Gazdag Gyula groteszk komédiájában, a Bástyasétány hetvennégyben Monori Lilivel, Pogány Judittal, Kiss Marival és Koltai Róberttel játszik. A Cseh Televízióba is beengedik. Valójában nem történt semmi címmel 1988-ban készíthet újra filmet, de a bemutatót már nem éri meg.

„Eredendően optimistának születik az ember – mondta Jan Kačer Karlovy Varyban –, tele csodás elképzeléssel, hogy a földön minden az ő boldogságát szolgálja. Később rájön, ahhoz, hogy az életét becsülettel élhesse végig, szüksége van mindennapi bátorságra. Szeretem Evald filmjét. Jó film. Értékes film. Hiszem, hogy sokat változtatott a kelet-európai gondolkodásmódon. Emlékszem, hogy amint postán megkaptam a film forgatókönyvét, úgy éreztem magam, mintha hátulról fejbe csaptak volna. Minden ismerős volt, ami a könyvben le volt írva. A gyárcsarnok, a munkásszálló, a csalódott és becsapott emberek arca.

Az első forgatási napon rögtön ágyjelenettel kezdtünk. Jana Brejchová, akivel akkor, a helyszínen találkoztam először, úgy huppant be mellém az ágyba, hogy még bemutatkozni sem tudtam neki. Én piros alsógatyában feküdtem a takaró alatt, és szemérmesen vártam, mi fog történni. Jana nem szégyenlősködött. Valósággal rám vetette magát. Észre sem vettem, hogy forogni kezdett a kamera, zavaromban összevissza beszéltem, de a helyzet épp ezt kívánta. Ez volt a szerencsém. Huszonhét éves voltam. Nekem volt bátorságom az élethez, Evald mindig komoly volt és lehangolt.

Az utolsó forgatási napra is pontosan emlékszem. Amikor Jarda már tisztán látja, hogy egész idő alatt bohócot csinált magából. A kocsmában pohárszámra löttyintik a fejére a sört, a végén pedig elpáholják. Tettem, amit tennem kellett, védekeztem, de az utolsó percekben már a kamera alatt püföltek. Akkor hallottam meg Evald suttogását: Mosolyogj, kérlek, mosolyogj!

Egy hazai kritikus elmarasztaló mondata is megmaradt bennem: Ez a bolond Schorm hogyan tudott kék munkaruhát adni az entellektüel Kačerre? A franciák máshogy vélekedtek. Azt mondták: ez a zseniális rendező már akkor tudta, hogy néznek ki a következő évszázad munkásai.”

A szerző a Vasárnap munkatársa