Színházzal a közeledésért

Holnapi számunkban a látottakat, ma pedig a hallottakat, azaz a szakmai kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottakat foglaljuk össze. Remélhetőleg sikerül képet adnunk azokróĺ a tendenciákról, amelyek a két szomszédos ország színházi életében mutatkoznak.

A szervezők, a pozsonyi Malá scéna lelkes stábja, a szlovákiai magyar színházakban is rendszeresen rendező Štefan Korenči vezetésével azt a nemes célt tűzték ki maguk elé, hogy megvizsgálják a színház szerepét Európa egyesítésének folyamatában, teret biztosítva az ismerkedésre, illetve a jövőbeni együttműködéseket hozó kapcsolatok megteremtésére. A kétnapos színházi találkozó fővédnökségét Rudolf Chmel, a szlovák kormány emberi jogi és kisebbségügyi miniszterelnök-helyettese vállalta, aki a színpadon megismételte azt az örökbecsű igazságot, hogy ha a kultúra területén tevékenykedők irányítanák a két országot, nem lenne szlovák–magyar konfliktus, hiszen a művészek fél szavakból is megértik egymást, nem céljuk az ellenségeskedés szítása, tudnak közösen gondolkodni és előre mutató kezdeményezéseket valósítanak meg. Hasonlóan szépeket mondott toleranciáról és művészetről a nyitó előadás előtt a kulturális minisztérium képviselője, ráadásul a színházi világnapon, ráadásul farmerben, ami még szimpatikusabbá tette a fiatal hölgyet.

A vasárnap délutáni szakmai beszélgetésen szlovák és magyar drámaírók hasonlították össze saját helyzetüket. Mind a négyük egy-egy darabját láthatta a közönség a két nap alatt. Muszáj megjegyeznem, hogy míg a két fiatal szlovák szerző, Lukáš Brutovský és Roman Olekšák tolmácsot igényeltek, a magyarországiak mindent értettek, hiszen Závada Pál már tiszteletbeli szlováknak számít, Spiró György pedig az összes szláv nyelven ért, olyannyira, hogy néha a tolmács szavait is pontosította. Ez bizony büszkeséggel töltött el, nem hinném, hogy fordított helyzetben a szlovák írók ilyen pozitív benyomást tudnának tenni Budapesten. Arról már nem is beszélve, hogy a fesztiválon bemutatott darabjaik sem említhetőek egy lapon a két magyar vendég műveivel.

A szerzők számos közös problémára világítottak rá, itt és most csupán néhányat sorolunk fel. Spiró György szerint a gazdasági válság miatti nézőszám-csökkenés hatására a kőszínházak óvatosabban nyúlnak kortárs szerzők műveihez, inkább a biztos sikerre hajtanak. Ezért fiatal drámaírók ritkán kapnak lehetőséget, azaz többet írnak a fióknak, mint a színházaknak, amiből viszont nem lehet megélni. Ezért a színműírás inkább hobbi, mint hivatás. A színházaknak ma már nincsenek „házi szerzőik”, akik ismerik a társulatot, belátnak a kulisszák mögé, rendelésre is tudnak „méretre szabott” darabot írni. Závada Pállal szintén minden résztvevő egyetértett abban, hogy a színházak a halott szerzőket szeretik jobban, mivel a halott szerző nincs jelen a próbákon, nem beszél bele a rendező munkájába és nem kér honoráriumot. A színháznak műhelyként kell működnie, ahol az író egyenrangú alkotótárs, nem pedig – Spiró György kifejezésével élve – szellemi kisegítő munkás.

A színházba járó közönség is górcső alá került, és megint csak Spiró György fogalmazta meg legfrappánsabban a tényállást. „Az egész közép-európai térségre jellemző, hogy a közönség hülyül. Ez a tévé, illetve a televíziós szappanoperák bűne, amelyekre a hatásvadász dramaturgia, az eltúlzott gesztusok, az életszerűtlen színészi játék jellemző. A néző ezt megszokja, és a színházban is elvárja.” Azaz a tévé kártékony hatása a színészi játékra is kihat, és ez a tény közvetetten a drámaírók fantáziáját is megköti.

A színikritika helyzete sem nevezhető rózsásnak a két országban, az olvasói igényeket követő sajtó átalakulása miatt a kritikusok hosszabb elemzései kiszorultak a lapokból. A legelismertebb szlovákiai magyar színikritikus, Hizsnyan Géza szerint ezek az elemzések mind a színház fejlődése, mind pedig az igényes, értő közönség kinevelése szempontjából hasznosak lennének, hiszen az alkotóknak szükségük van szakmai visszajelzére, a nézőknek pedig útmutatásra, okos és ügyes terelgetésre.