Széthulló világunk cserepei

Az Ungvárról származó művész a Szentpétervári Iparművészeti Főiskolán üveg és kerámia szakon végzett 1967-ben, de – részben az otthoni technikai feltételek hiánya miatt – fokozatosan a festészet felé fordult. Negyvenkét évesen, 1982-ben költözött családjával Kassára, ez a döntés a szabad alkotás lehetőségét is megteremtette számára. „Csendes kitartással megváltoztatta életét, de ugyanolyan csendes kitartással megtartotta jogát az álmaihoz, egy megálmodott világhoz. Álmai tele vannak jelentésekkel, szimbólumokkal, asszociációkkal, melyeknek jó része érthető egy másik, európai kultúrájú ember számára is” – írja róla Kubička Kucsera Klára művészettörténész. 

Duncsák Attila a színeket és formákat illetően is merész kontrasztokat használ. Képein figuratív elemek keverednek foltokkal, a kompozíciók mégis harmóniát árasztanak. Egészen sajátosan alkalmazza a kollázstechnikát. Első ránézésre eklektikusnak tűnő művei valójában alaposan kidolgozottak, mélyek, és afféle törött tükrökként funkcionálnak, emlékeket ébresztve a szemlélőben, amellett, hogy vizuális feladványokként is funkcionálnak. Olyanok, mint az agyunk mélyéről feltörő, színekből, formákból, képekből álló emlékezetkollázsok, melyek egy-egy cím kapcsán (Az én színházam, Karnevál, Shopping) bevillannak. Mintha állandóan figuralitásra törekedne, ám valaki minduntalan összerázná a kirakójáték apró elemeit. De úgy is lehet értelmezni ezt a munkamódszert, hogy egy összetört világ cserepeiből új világot alkot. Kollázsai mögött ott lapul a szintetizálás vágya, az értékek megőrzésének szándéka. 

A mostani pozsonyi kiállítás képeinek kis helyen kellett elférniük, nem irigylem Feke Arnold kurátort, mert komoly kihívás egy ilyen gazdag életműből válogatni. Az egyes korszakok csak villanásszerűen jelennek meg, kezdve nagymamája portréjával, amelyet alig húszévesen festett, és befejezve a védjegyévé vált „kultúra-kollázsok” lecsupaszított változataival, amelyek idén születtek. Arra viszont tökéletesen alkalmas ez a kamaratárlat, hogy felkeltse az érdeklődést Duncsák Attila művészete iránt. Aki nem mellesleg a legköltőibb lelkületű festő – legalábbis így mutatta őt be a kiállítást megnyitó Szaszák György újságíró, a kassai festők szakavatott ismerője, aki több évtizedes mély barátságot ápol a művésszel. 

Duncsáknak leginkább Márai Sándor művei segítettek kassaivá válni, az ő szellemi örökségét különösen fontosnak tartja. A városhoz való kötődése azonban nem egyenlő a lokálpatrióta kritikátlan rajongásával. Kassa „festői” utcái több képén megjelennek, de itt-ott bevillan a számára meghatározó Szentpétervár, Észak Velencéje, illetve a valódi Venezia karneváli forgataga is, és a maszk mint szimbólum. Szaszák György szerint illenek rá Ady sorai is:

Az Evokáció című kiállítás január 31-ig tekinthető meg.