Szenvedéllyel, fáradhatatlanul

Mesterek és hazák címmel az MMA Kiadó gondozásában megjelent tartalmas kötete szinte kézen fogva vezeti végig az olvasót a 68-as olaszországi eseményeken, az ezt követően indult olasz filmes nemzedék előtt álló politikai akadályok között, hiszen ahogy írja: „Nemcsak azt nem lehetett tudni, hogy miért, hanem azt sem, hogy ki ellen harcoljanak. Biztos eszmei és erkölcsi támpontok hiányában a határozott állásfoglalás is nehéz.” Különösen érdekesek a Két világ között című fejezet írásai. A bevándorlók olaszországi lehetőségeiről pontos látleletet adó filmek révén 1991-től követhetjük nyomon a „migránsok országának” politikai, gazdasági, erkölcsi és humanitárius válságához vezető útját. „Az új korszak kezdetét az 1991 augusztusában húszezer albánnal a fedélzetén Bari kikötőjébe befutó Vlora nevű hajó, valamint a Lampedusa szigetén 1992-ben partra szállt – akkor még csak – három menekült jelzi.” Számuk azóta a többszörösére nőtt.

Gianfranco Rosi dokumentumfilmjét, a berlini Arany Medve díjas Tűz a tengerent szinte levetíti nekünk Pintér Judit. A mindössze húsz négyzetkilométeres, hatezer lakosú Lampedusa szigete, amely rendkívül szép természetének köszönhetően sokáig kedvelt turistaparadicsom volt, a véres polgárháborúk és az afrikai táborok poklából mind nagyobb számban menekülők számára Európa kapuja lett. Gianfranco Rosi a sziget lakóiról és az ide menekültek egy csoportjáról forgatta egyszerre lenyűgöző és megdöbbentő filmjét. Ami az alkotásból kiderül: a sziget lakói és segélyszervezetei állami támogatás nélkül tették a dolgukat. Annak ellenére, hogy nem örültek az érkezőknek, mentették, segítették őket. A helyzet, amint azt a híradásokból tudjuk, azóta csak súlyosbodott.

Pintér Judit örök szerelmét Itália, az olasz nyelv és filmművészet iránt az Egy könnycsepp az arcodon, az Országúton és az Előzés alapozta meg. Ezeket a filmeket még tizenévesen, egy Nógrád megyei faluban látta a „hetente egyszer varázslatos mozivá változott, télen kis vaskályhával fűtött, olajos padlójú kultúrházban”. Igazi moziba már egyetemista korában jutott el Budapesten, ahol 1976-ban végzett olasz–magyar szakon. Később a magyar film-szemlék olasz filmkritikusainak kísérőtolmácsa lett, majd magyar–olasz filmes események szervezőjeként került még közelebb az olasz mozihoz. Az elmúlt négy évtized alatt összegyűlt írásaiból kínál most jó néhányat szerényen hozzátéve: legkedvesebb olasz filmrendezőiről, Rosseliniről, Pasoliniról és Antonioniról soha nem volt mersze írni, tőlük csak fordított.

A kötet első fele a magyar film három mesteréről szól. Szőts Istvánról, az Ének a búzamezőkről és az Emberek a havason alkotójáról, aki orvosai tanácsára mondott le a nagy fizikai igénybevételt jelentő, gróf Batthyány Lajosnak emléket állító filmje megrendezéséről. Sára Sándor pályájának is komoly teret szentel a szerző. „Engem úgy neveltek: vannak feladatok, amelyeket az embernek elvállalni – kötelező!” – idézi a Feldobott kő, a Tüske a köröm alatt és A vád rendezőjét, egy személyben a Sodrásban, a Budapesti mesék és a Szindbád operatőrét. A harmadik rendező, akiről sokat megtudhat az olvasó, Gaál István, a Pier Paolo Pasolinit is megható Sodrásban alkotója. Római szonáta című opusa Gaál „szeretetteljes és érzékeny tisztelgése az Örök Város előtt”, ahol mindig olyan otthonosan érezte magát. A film főszereplői Róma lakói, akik évszázadok óta naponta megteremtik, de délután háromra már el is tüntetik a Campo de Fiori nyüzsgő piacát. Az említett három rendezővel hosszabb beszélgetést is tartalmaz a könyv, képet adva mindhármuk életútjáról.

Jancsó Olaszországa – az olaszok Jancsója is szívügye Pintér Juditnak. „Itt nem forgatni kell. Itt ordítani kell!” – idézi Jancsó Miklóst, az örök forradalmárt, aki négy filmet forgatott Itáliában. Kapcsolatba került Pier Paolo Pasolinival, A pacifistában dolgozott Monica Vittivel, forgatókönyvírója lett Giovanna Gagliardo. Magánbűnök, közerkölcsök című filmje, amelynek kópiáit annak idején elkobozták, rendezője, forgatókönyvírója és producere ellen pert indítottak, Pasolini Saló, avagy Sodoma 120 napja című alkotásának ellenpárja lehetne. A Technika és rítus, valamint a Róma új Cézárt akar elkerült mindenféle megbélyegzést. A Magánbűnök, közerkölcsök „pornográfnak” minősült, ennek ellenére (vagy éppen ezért?) külföldön mind a mai napig a leghíresebb Jancsó-film.

„Szedd csak össze, amid van!” – biztatta az írások szerzőjét a kiadó vezetője. Pintér Juditnak eszébe sem jutott volna, hogy könyvbe gyűjtse értékes írásait, filmes kordokumentumait. Jó, hogy mégis hagyta magát rábeszélni. Ezeket a dolgozatokat valóban kötetbe kellett zárni.

A szerző a Vasárnap munkatársa