Szemétből guberált ötletek

 

A vérrel kevert humor, a filmklasszikusok előtti tisztelgés, a hangsúlyossá tett zene és a csavaros történetek mesterével van dolgunk, ezért kellő tisztelettel kezeljük a Django elszabadul című westernt. Annál is inkább, mivel ez hangsúlyozottan inkább zsánerparódia (akar lenni). Essünk túl előbb a bírálaton. Quentin Tarantino sokat markolt, amikor a rabszolgaság témájához nyúlt. Ez a téma ugyanis sem a humort, sem a meseszerűséget nem tűri. Hiába igyekszik a rendező kiemelni egy „niggert” a tízezerből, hiába ruházza fel Djangót már-már szuperhősi kvalitásokkal, nem tudjuk túltenni magunkat az olyan jeleneteken, amikor a szökött rabszolgát gazdája szétmarcangoltatja a kutyákkal, vagy amikor a szerencsétlen nőt (szintén szökésért) büntetésből egy verembe zárják. Ami a Becstelen Brigantykban működött, vagyis a faji alapon (zsidók) szerveződő partizánalakulat ténykedése, az itt csúnyán befuccsol. Mert az összes fehér embert nem lehet azonosítani a rabszolgatartókkal, ez egy összetettebb probléma. Az elszabott Ku-klux-klános csuklyákból sem lehet poént csinálni, illetve – amint látjuk – lehet, de nem igazán érdemes. A filmnek két főszereplője van. Egyikük egy vándorfogorvosból lett német fejvadász, a Becstelen Brigantyk náci tisztjeként megismert Christoph Waltz brilliáns alakításában – az osztrák színész megérdemelten szerepel az Oscar-jelöltek sorában a legjobb mellékszereplő kategóriában. A vadnyugaton merőben szokatlan, választékos modorával és cirádás szónoklataival zavart keltő, rámenős és gyors kezű német felszabadít egy rabszolgát, hogy az felismerjen neki három bűnözőt, akiket „élve vagy halva” szállítani szeretne a bírónak, persze komoly vérdíj fejében. Az exrabszolga, Django fejlődéstörténete ehhez képest meseszerű, például ugyan honnét tudná kezelni a dinamitot? De hát végtére is az egész vadnyugat-mítosz egy nagy mese.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"99496","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

A beavatottak számára a film egyik legviccesebb jelenete, amikor feltűnik Franco Nero, mint fehér kesztyűs olasz gazfickó, és megkérdezi a címszereplőt, hogy hívják. Jamie Foxx betűzi is a Django nevet, külön felhívva a figyelmet arra, hogy a D betűt nem ejtik. Nos, a Django című 1966-os spagettiwestern, Sergio Corbucci alkotása tette világhírűvé Franco Nerót, megteremtve a műfaj egyik emblematikus alakját. Corbucci történetének főhőse egy titokzatos, fekete ruhás férfi, aki géppuskát rejtő koporsót húz maga után. A karakter tulajdonképpen Sergio Leone Névtelen revolverhősének sajátos variációja: a figurát részben az Egy maréknyi dollárért főszereplője (Clint Eastwood), részben az ő géppuskás vérontásokban élvezkedő ellenfele, Ramon (Gian Maria Volonté) ihlette. Szóval Tarantino ezzel a jelenettel tiszteleg az olasz western előtt. A fiatalabb nézők közül most nyilván sokan felfedezik maguknak ezt a zsánert. Az „előzmények” ismeretében jobban tudják majd élvezni a rengeteg utalást, vicces idézetet, formai megoldást, például amikor a rendező egymás után többször él a hirtelen zoom eszközével – a szereplő premier plánban összevonja szemöldökét, vagy pisztolytáskájához nyúl. Szintén remek ötlet a germán mítoszok felemlegetése, színesebb, meseszerűbb lesz tőle a történet, és szépen legitimálja a német főszereplő vakmerő vállalását, hogy tudniillik segít felszabadítani Django feleségét.De a lényeg, hogy Tarantino – mint annyiszor – szinte mindent idézőjelbe tesz, és ismét bebizonyítja, hogy a szemétből guberált ötletek is működhetnek. Igazi posztmodern filmes ő, és bármibe fog, az karakteres, egyéni, „tarantinós”.