Suchoňnak igaza volt

Suchoň 17 éves volt, amikor a prágai Nemzeti Színház előtt meglátta Csajkovszkij balettje, a Hattyúk tava plakátjait, és elhatározta, hogy ő is ír egy balettet. Visszaemlékezéseiben erről így vallott: „Álltam előttük, és hirtelen éreztem, hogy a belsőmben valami bizonyosság sarjad. Balett! Balett! Gyorsan megfordultam és siettem az állomásra. Fülemben csengtek új balettom első taktusai... Többé semmi más nem érdekelt. A fejem telis-tele volt a balettel. Kiről, miről, azt még egyáltalán nem sejtettem.” S mivel nem akadt senki, aki librettót írt volna számára, maga írta meg a cselekményt, amelyet később így összegezett: „Angelika, a szegény kis falusi árva áhítattal hallgatja a grófi kastélyból kiszűrődő szalonzenét, a finom és gyengéd táncdallamokat. A kocsmában, ahol az egyszerű falusi nép fúvósok hangja mellett szórakozik, nem sok megértésre talál a finom lelkű lányka zenei világa. Angelika a kocsma előtt eltáncolja saját táncfantáziáját. A falusiak kigúnyolják, de az úri társaság és főleg a gróf, aki az ablakból figyeli Angelika táncát, el van ragadtatva az ifjú táncosnőtől. A mulatságot egy tiszt szakítja félbe, aki közli, hogy a kastélyból eltűnt egy értékes óra. Angelikát gyanúsítják. A grófnak azonban meggyőződése, hogy a gyengéd teremtés nem vihette el az órát. Végül minden kiderül, és megbüntetik a tettest, a falu tréfamesterét.” A mű színpadra állítói – valószínűleg a zeneszerző iránti kegyeletből – meghagyták az eredeti cselekményt. Csupán annyit változtattak rajta, hogy Angelika nem táncos lábú falusi szende, hanem egy három személyből álló vándortrupp táncosnője. A trupp vezetője, az egocentrikus Pavol bohócként szórakoztatja a közönséget, és féltékeny Angelika sikereire. Amikor az elragadtatott ifjú gróf meghívja a lányt a kastélyába, hogy táncoljon a bálozó társaság előtt, Pavol kierőszakolja, hogy társával együtt velük tarthasson, és ő lopja el a házigazda óráját. Hogy féltékenységből fakadó bosszúból-e, vagy puszta nyereségvágyból, nemigen tudható. Túl gyengén megrajzoltak a figurák ahhoz, hogy valamiféle lélektani motiváció derülhessen ki róluk. Pas de deux-k érzelmi töltet nélkülMég a szereplők egymáshoz fűződő kapcsolata sem világos. Ezért nincs érzelmi töltete egyetlen pas de deux-nek sem, mindegyik olyan, mintha csak azért kreálták volna, mert a műfaj konvenciói megkívánják, hogy duó is legyen a darabban. A cselekmény csúcspontjának szánt lopási jelenet és leleplezés olyan hangsúlytalanul zajlik, hogy az a néző, aki nem ismeri a cselekményt, szinte észre sem veszi. Az állítólag ragyogóan táncoló Angelikának nincs egy virtuóz szólója, Pavolról sem nagyon derül ki, hogy mitől bohóc. A trió harmadik tagjának, Peternek nincs se karaktere, se szerepe. Csupán Pavol ellensúlyozására van rá szükség, nehogy úgy tűnjön, hogy Pavol és Angelika egy párt alkotnak. Mindkét felvonás alatt ott sétálgat a szereplők között egy sötétbe öltözött férfi, és időnként jegyezget a noteszébe. Ez maga a zeneszerző, akinek ezenkívül nincs semmi dolga, csupán a darab végén, amikor belekarol az elmagányosodott hősnőbe, és elegánsan távozik vele. A zene szinte túlcsordul az érzelmektőlKegyelet helyett több invencióra lett volna szükség ahhoz, hogy érdemesnek bizonyuljon feltámasztani Suchoň fiatalkori művét, amelyet ő maga sem tartott színpadra érett alkotásnak. Az Angelika zenéje magán viseli a korai opusok minden tipikus jegyét: nagyon üde, nagyon friss, szinte túlcsordul az érzelmektől és a sok ötlettől, amelyek a romantikus operákból és a századvégi operettekből nyertek ihletet. „A népzenétől kezdve a szalonzenén, a 18. és 19. századi táncokon át, egészen a tangóig, minden ott volt együtt. Ez mind belefért a naiv autodidakta kottavázlatába” – írta Suchoň sok évvel később első nagyobb próbálkozásáról. A legnagyobb dicséret a táncosokat illetiMauro de Candia olasz koreográfus neve ismerősen cseng a balettkedvelők körében. Ha másért nem, azért, mert az ő kreációja a Vlagyimír Malakov által világszerte (Pozsonyban is) nagy sikerrel előadott, szellemes koncertszám, a „férfiasított” Haldokló hattyú. A színházvezetés valószínűleg annak reményében választotta őt, és nem valamelyik hazai koreográfust, hogy kívülállóként nem érez majd megkötéseket, nem fogja fétisként kezelni a nagy mester művét. Sajnos, de Candia komolyan vette Suchoň zsengéjét, és sablonos megoldásaival, unalomig ismert lépésanyagával csalódást okozott mindazoknak, akik valami újat és merészet vártak tőle. Finom egyszerűségében nagyon jó viszont a színpadkép (Antonella de Candiának, a koreográfus építész húgának munkája), tetszetősek Mauro de Candia jelmezei. (Nem tévedés, ezenkívül ő volt a rendező és a világítást is ő tervezte.) Marián Lejava szemmel látható élvezettel vezényelte a Rudolf Pepucha által feldolgozott Suchoň-dallamokat, ami érezhető volt a zenekar teljesítményén is. Akik a legnagyobb dicséretet érdemlik, azok a táncosok. Romina Kolodziej (Angelika), Adrian Ducin (Louis gróf), Orazio Di Bella (Pavol), Igor Leushin (Peter), Cosmina Maria Sobota Zaharia (Anya), Andrej Szabo (Apa) és a tánckar minden tőlük telhetőt megtettek, hogy sikerre vigyék a művet. Nem az ő hibájuk, hogy a produkció nem emelkedik a tisztes átlag fölé. Hiába, igaza volt Suchoňnak. Jól tudta, miért zárta el mélyen a fiókjába az Angelika kottáit. Vojtek Katalin