Sting-koncert nosztalgikus hangulatban

Sting neve akkora márkanév, és annyiszor megfordult már nálunk az utóbbi években, hogy idén is minden különösebb promó nélkül megtelt a Tipos Aréna, és a telt ház ez esetben szó szerint értendő: többen voltak, mint a szintén telt házasként jegyzett május 23-i Rod Stewart-koncerten, azaz minden ülőhelyen ültek június 1-én, legfeljebb a színpad előtti küzdőtéren fértek volna el még kb. harmincan.

A lelkes tömegek a jegyvásárlás idején talán nem is sejtették, hogy egy egészen különleges show-ra fizettek be. A Sting-koncerteken eddig megszokott népes zenekar helyett ugyanis csupán egy gitárossal és egy dobossal érkezett főhősünk, velük turnézik idén. A trió felállásnak köszönhetően ízelítőt kaphattunk abból, milyenek lehettek anno a The Police koncertjei.

Én többre értékelem Sting Police-beli munkásságát, mint a szólókarrierjét, szerintem ez a brit trió csupa remekművet tett le az asztalra, alaposan megreformálva az új hullámot, ami majdhogynem képzavar, hiszen a múlt század 70-es éveinek vége felé, illetve a 80-as évek elején szinte minden banda valami újat akart. Szóval inkább úgy mondanám, hogy fényévekkel megelőzték a korukat, és dalaik ma is frissen hatnak.

Sting az idei turné 22 dalos setlistjébe hét Police-dalt is beiktatott. Vagy tudta, hogy én is ott leszek, vagy végre kezdi a helyén kezelni ezt az igencsak kreatív időszakot. Szólókarrierjének terméséből a Mad About You, a Fragile és a Love is the Seventh Wave a három kedvencem, az első kettőt hallhattam is Pozsonyban, úgyhogy egy szavam se lehet. Viszont a Mad About You például pont nem fekszik egy triónak, mert az eredeti stúdiófelvétel négy-öt dallamrétegből áll össsze, amiből csak hármat tudtak prezentálni ebben a minimálformációban. A So Lonely, a Message in the Bottle és az Every Breath You Take ezzel szemben maradandó élmény volt számomra, mert a zenészek (Dominic Miller gitáros és Chris Maas dobos) modernizálták a kíséretet Sting basszusgitárja mellé. Vagyis nem utánozták le az eredeti hangzást, huszonegyedik századi dalokként kezelték az alapanyagot, így tényleg olyanok lettek, mintha tegnap írták volna őket. 

A fénypark és a hangosítás is kifogástalan volt, Sting hangja 72 évesen is abszolút vállalható, ha nem is csap olyan éteri magasságokba, mint anno. Dominic Miller pedig bemutatta, hogyan zúzzunk le egy teljes koncertet egyetlen gitárral. (Az ütött-kopott Fender Stratocasterről azt írja egy japán weboldal, hogy 1961-ben gyártották, és Sting hűséges zenésztársa 1996 óta használja a hangszert). 

Úgy képzelhettem oda magam a 80-as évek elejére, hogy mindvégig tudtam, hol vagyok - helyileg és zeneileg egyaránt. A dobos kevésbé játékos, mint Steward Copeland, nem kápráztat el vakmerő tört ütemekkel és ritmusváltásokkal (ő egyébként a teljesen másféle zenét játszó Mumford and Sons turnéin szokott dobolni), a gitáros nem akarja utánozni Andy Summerst, de a színpadtól tízméternyire állva egy Police-koncertre csöppentem egy kis klubba - miközben mögöttem egy arénányi ember szórakozott önfeledten. 

Ha Stingnek a művészi megújulás a célja, akkor jó úton jár.