Spiró és a közép-európai apokalipszis fázisai

 

Színházi irodalmi munkássága tükröt tart a rendszerváltásnak, átível rendszereken és kormányzatokon, s rendíthetetlenül beszámol a közép-európai apokalipszis fázisairól. Az egyes kórképek között nem telik el sok idő, egyik dráma követi a másikat, s a köztes űrt drámafordítások, átdolgozások töltik ki. (És akkor nem beszéltünk a nagyregényekről.) Azután, ha egyszer valami „bejön”, futótűzként végigszáguld a magyar színházakon. (Az utóbbi években ilyen volt például a Prah.) Főként, ha megfelel a színházigazgatók praktikus igényeinek. Egy díszlet, néhány színész, némi humor, műfaji megjelölésként komédia, hiszen erre jön a néző... Véglények zárt terekbenÉs Spiró jól ismeri a színházi valóságot, a szűkülő lehetőségeket, ezért a kezdeti korszakára jellemző, sokszereplős történelmi parabolákat és víziókat zárt terekbe húzódott véglények vergődéseire cseréli fel. Ráadásul olyan figurákat, antihősöket rajzol meg, akik eljátszására bőven akad színész vidéken s a fővárosban egyaránt. Ezek a szerepek első ránézésre remek színészi lehetőségeket rejtenek: igazi, meghasonlott torzszülöttek, akik magukon viselik a társadalom ilyen-olyan bélyegeit. Ugyanakkor nem egyszerű színészi feladat hús-vér karaktert formálni abból az információáradatból, melyet Spiró a játszókra (s a nézőkre) zúdít. Karakterei a problémához igazodnak, ezáltal nem igazán csúsztatható az alakítás ilyen vagy olyan irányba, az értelmezés, a problémához való viszony erősebb kötöttségnek bizonyul. Egy-egy nagy formátumú színész persze személyisége erejével felülírja, felülírhatja a társadalmi kontúrokat, de az átlag hosszú hetekig izzadva dolgozik, hogy végre belekapaszkodhasson egy általános emberi érvénnyel is bíró gesztusba vagy érzelmi folyamatba. Közben olyan problémák, olyan témák kerülnek terítékre, melyek nagyon erős tükröt tartanak a közép-európai valóság elé. A hatalom és művészet viszonya, a perememberek brutalitása… A szabadság beköszöntésével egyre pesszimistább és tragikusabb hangvételű komédiák születnek Spiró műhelyében: a beszűkült agyak, a társadalmi korlátok, a kitörésre való alkalmatlanság, a pozíciójukat vesztett értelmiségiek riadt passzivitása, a pénzvilág egyre erőteljesebb térhódítása, teljes érték és erkölcsvesztettség – rokon értelmű szavak a válságra. A szerző magyar társadalom válsághelyzeteinek krónikása, nem akármilyen filológiai felkészültséggel és alapossággal nyúl témáihoz, mérnöki pontossággal térképezi fel és gyűjti az információkat az adott kérdéskörről, mígnem egyszer csak nem talál egy dramaturgiai formát, melyben az összegyűjtött információk és karakterek egymásra találnak. Spiró drámáinak problémája olykor épp ez a tiszteletreméltóan alapos felkészültség. Ez a fajta precizitás, mindenre kiterjedő szerzői figyelem bizonyos helyzetekben megfojtja a színpadi helyzet könnyedségét, a játék levegőjét kissé túlzott szociográfiai tudálékossággal tölti meg. Ha a rendező nem elég ügyesen építi és értelmezi a szerkezetet, s nem fejeli meg egy-egy erős teátrális gesztussal, vagy a színészi játék nem tölti meg színnel és élettel az előadást, előfordulhat, hogy a társadalomkritikai dialógus szintjén marad. Vagy épp ellenkezőleg, ha a rendező által teremtett forma elnyomja a gondolatmenetet, s a fájdalmas kérdésekre általános vízióval felel, kiolthatja a Spiró-drámák lényegét. Érdekes végigkövetni Spiró drámáinak ívét, félelmei miként igazolódnak be lépésről lépésre, iróniája hogyan válik fokozatosan cinizmussá, milyen módon tűnik el a megértés, megérteni akarás, s hogyan veszi át a helyét a düh, a harag, a „sosem lesz jobb, mindannyian meg fogunk itt dögleni!” érzete. Emberség nélkülA békecsászár maga a világvége víziója: káosz, pusztulás, őrület, éhhalál. A nagy birodalomból nem marad más, mint: romhalmaz és kőmorzsalék, s a káoszon úrrá lenni akaró, kudarcról kudarcra bukdácsoló megszállottak, félőrültek. De az apokalipszisből is van visszatérés, állítja a szerző, talán épp a művészet, a színház adja vissza a véglényeknek emberi méltóságukat. Így indul a katasztrófanapló, majd a színes szélesvásznú történelmi freskók után „kicsiben” látjuk a helyzet súlyosbodását. A Csirkefej ugyan sokkolóan hatott a maga idejében, hiszen drámai erővel szembesítette a roncsoltsággal nézőit (verbális és szociális értelemben egyaránt), de „a peremvilág történései nem a mi történeteink” értelmezéssel az olvasó/néző megpróbálhatott kibújni a felelősség alól. A külvárosi témákat azonban egyre égetőbb kérdések követték, s hozzá igazolásképpen megfogyatkoztak a társadalmi elvárások. Közösségek, családok, házasságok hulltak szét. Értékrendek kérdőjeleződtek meg, egyre kevésbé tudunk egymásnak mit mondani, már igényünk sincs az őszinteségre, talán tartjuk még a látszatot, de ez már csak görcsös kapaszkodás. A múlt elmosódott, a jövőkép elsötétedett. Válaszok nincsenek, lassan kérdések sem. A Príma környék Spiró legújabb drámája, véleményem szerint: ütközőpont. Feltesz ugyan egy-két húsba vágó alapkérdést (például: mi legyen az öregekkel, ha már nem hasznos tagjai a társadalomnak?), de nem vár választ. Nyilván már nem tudunk érvényes, hiteles módon felelni. A szerző arcunkba nyomja az általa diagnosztizált közösségi látleletet: itt tartunk, nézzétek és sírjatok! De nem ad feloldozást, nem mutat kiutat, sem megoldást. (Feltételezem, ő sem tud.) A humor fekete morzsáit szedegetjük még, de nincs kedvünk nevetni, magunkon sem, nem lehet. Falhoz állít bennünket hideg kegyetlenséggel. Nincs menekülés, nem lehet ellépni. A számadás órája lenne talán ilyen, ha nem hagytuk volna el valahol a társadalmi meneküléseink közepette Istent. Már nincs, aki elszámoltasson bennünket. Valahol itt tart Spiró diagnózisa a magyar társadalomról. Kegyetlen, metsző, gúnyos, reményvesztett. Vitatkozni lehet vele, kitérni előle nehéz. A kérdés az, hogy ha már a művészet is csak elrettenteni képes, ha csak felnagyított gesztussal arcunkba üvölti, hogy megfosztottuk magunkat és egymást az emberségtől, mitől várhatjuk a „csodát”? S ha nem várhatjuk, hogy neveljük nap mint nap gyerekeinket, mit mondjunk, miért érdemes? S ha nem érdemes, meneküljön mindenki, ki merre lát? S azután majd csodálkozunk, hogy miután végigpanaszkodtuk és káromkodtuk utódaink gyerekkorát, valóban egy Édes otthonban végezzük, talán még ki is preparálnak bennünket: „Íme a válság-generáció utolsó néhány példánya! Íme a közép-európai ember! Homo inhumana! Az embertelen ember!” Jó lenne, hinni, hogy pár év múlva Spiró György komédiái kimennek a divatból, s történelmi zeitstückökként, társadalmi horrorképekként emlékezünk rájuk csupán. Egyelőre azonban még okot s helyzetet szolgáltatunk az utántöltésre, a drámai vészjelzésre. De vajon mi jöhet még? Indulhat a vadászat?Ha Spiró drámáiról folytatott gondolatmenetet egyszer csak átültetem a szlovákiai magyar színházi talajba (mert eredetileg arról szerettem volna írni, hogy Spiró felvidéki magyar körökben is az egyik legjátszottabb kortárs szerző), érdekes analógiára bukkanhatunk. A megalakulásának hatvanadik évfordulóját ünneplő Komáromi Jókai Színház színpadán 2003-ban mutatták be Az Imposztort. Az előadás több szempontból is mérföldkő volt a színház életében. Martin Huba színész-rendező, a pozsonyi Színművészeti Egyetem tanára ekkor rendezett először a komáromi színházban, a bemutató előtt pár nappal nevezték ki Tóth Tibort színházigazgatóvá. Tehát ez az előadás egy új fejezet kezdete volt, s lezárása egy nagyon intenzív, megoldásaiban talán vitatható, de művészi eredményekben kétségtelenül gazdag időszaknak, hiszen a műsorra tűzés és előkészítés még Kiss Péntek József igazgatása és Telihay Péter művészeti vezetése alatt történt. A jubileumi évaddal kapcsolatos vélemények (a színház megalakulásának 50. évfordulóját ünnepelte akkor), az igazgatóváltás körüli sajtóviták eredményeképpen a bemutató nemcsak szakmai szempontból volt érdekes, hanem igazi találkozás volt, hiszen akik a nézőtéren ültek, épp úgy tudták, érezték, tapasztalták, miről szól Spiró színházi vallomása, mint azok, akik magukról és helyzetükről beszéltek Spiró György és Moliere szavaival. A színházi szintézis, a találkozás és megértés igazi nagy pillanata volt ez. Valódi ünnep. Hét évvel később, 2010. márciusában a Vasmacska Stúdiószínpadon Anger Zsolt rendezésében került színre a Prah. Mokos Attila és Molnár Xénia színészkoncertje nagy sikert aratott. A korábbi stúdió-előadásokat 8–10 alkalommal játszotta a színház, a Prah a 28. előadásánál tart. Az utóbbi években begyűrűzött a gazdasági válság, megindult a színház (kultúra) fokozatos kiéheztetése. A pénz függvényében értelmezünk mindent – épp úgy, ahogy a Prah egzisztenciális problémákkal küzdő szereplői. Statisztikákat nézegetve vitatkozunk, melyik színház miért kapott annyit, ha mi nem, s különben is. Sóhajtozva bizonygatjuk: ha lenne pénz, mit lehetne itt csinálni. Na de ugye, nincs…A darabbeli házaspárhoz hasonlóan légvárakat építünk s rombolunk, s közben épp csak a lényegről feledkezünk meg. Idén 60 éves a Komáromi Jókai Színház. Az ünnepi évad műsortervében egy újabb Spiró-komédia. A színház a nyugdíjas kor határára érkezett. Vajon szükség van még rá? Vagy indulhat a vadászat…?Varga Emese