Sir Buksi és más kékvérűek

„Repertoárunk ezért tudatosan széles – opera, operett, vígjáték és mesejátékokkal szeretnénk szórakoztatva nevelni a széles rétegeket. Nagy hangsúlyt fektetünk a magyar nyelv, irodalom és történelem megismertetésére és népszerűsítésére irodalmi műsorok keretén belül is ” – hirdeti magáról a társulat, amely legutóbb a Luxemburg grófja című Lehár-nagyoperettet vállalta be, s a napokban Gömörben immár a tizedik ismétlést tartotta.

A fentiekhez nincs igazán mit hozzátennünk, nem egyszer írtunk már e lap hasábjain is arról, hogy miután a komáromi és kassai társulat különböző okok miatt nagyrészt felhagyott a tájolással, s legfeljebb egy-egy nagyobb városba jutnak el, azóta a közel 400 kilométeres sávban elterülő szlovákiai magyarság jelentős része színház nélkül maradt. Az egykor színházzal jól ellátott falvak egész sora került le a színházi térképről, s lassan úgy nőttek fel generációk, hogy nem is találkoztak a színház fogalmával. Ezt a hiányt próbálta betölteni küldetésszerűen a Dráfi Mátyás által jegyzett társulat, akik Dérynéék és az egykori Állami Faluszínház hagyományait követve ekhósszekéren (mostanában már autóbusszal) járják a vidéki kultúrházakat a saját maguk készítette díszleteket és ruhákat felvonultatva, s az állótapsos, teltházas siker őket igazolja.

A szakma persze fanyalog vagy tudomást sem vesz ezekről a törekvésekről (a hakni szóval elintézve a társulat létezését). E sorok szerzője az elmúlt évek előadásainak többségét látta, s minden szakmai kifogása ellenére nagyon fontos vállalkozásnak tartja a társulat létezését és működését. S be kell ismernünk, a színvonal is folyamatosan javul, a színházindítóként bemutatott Csókos asszony és a mostani Luxemburg grófja között minőségi különbség van – ez utóbbi javára.

E Lehár-mű bemutatásának a pár szerethető sláger mellett egyetlen indoka van, méghozzá Sir Bazil (akarom mondani, Sir Buksi) figurája, akit annak idején Feleki Kamill kapott meg jutalomjátékként, s azóta szeretjük ezt a darabot. Dráfi Mátyás, aki a társulatvezetés mellett a rendezést is vállalja, természetesen magára osztja a figurát, joggal, kárhoztat viszont ezáltal minden további játszót másodhegedűsi szerepkörbe. Maga a cselekmény a megengedettnél is bugyutább, Alfred Maria Willner és Robert Bodanzky forgatókönyvírók nevét ezen operett elkövetése után sem jegyezte meg az irodalomtörténet. A történetről nem érdemes semmit elárulni, mert akkor tényleg nincs miért beülni rá.

Az utóbbi időben már élőzenekarral is találkozhatunk a Teátrum előadásain (ebben az előadásban a szereplők összlétszáma 52 fő), de a rossz hangosítás miatt ez nem válik feltétlenül az előadás előnyére. Hiába a többnyire jó nevű énekesek, ha a túlburjánzó zenekar miatt mit sem hallani a dalokból. A Dráfi mellett szerepet kapó színészek is ugyancsak hullámzó színvonalat mutatnak, van, akinek az énekesi képességei mellett a színészi játék okoz gondot, de van olyan is, akinél ez fordítottan (nem) működik. Az operett egy igen komoly műfaj, még ha hagyományosan viszik is színre, a szimpla, magának való bohóckodást kiveti magából. Van, aki ezzel tisztában van, mások mégis csak a könnyedebbiknek vélt megoldásban bíznak. Tetszetősek és látványosak viszont a jelmezek, a díszlet legfeljebb praktikus értékekkel (kis helyen is elfér a buszban) bír. Az egyes helyeken örökölt függönyök működőképességét viszont nem árt az előadás előtt kötelező jelleggel letesztelni.

Az előadás valószínűleg jó pár reprízt megél, és sok olyan helyre eljut még, ahol az utóbbi években legfeljebb csak a televízióban találkozhattak színházzal. Ahogy a társulat műsoron tartja még a Bánk bánt, a Mágnás Miskát, de a Marczibányi-ház és A rebellis című történelmi, valamint a mesejátékait is. Amennyiben a kőszínházaink teljesen kivonulnak a piacról (értem ez alatt nemcsak a bezárkózást az épületeikbe, hanem az elmozdulást a művészszínházi lét felé), a Teátrumra egyre nagyobb szükség lesz a közösségi és nyelvi megmaradás érdekében.

Juhász Dósa János