Rituális fürdő lelki merülésekkel

Felgyülemlett víz. Héberül ezt takarja a bibliai eredetű szó, a valós életben ennél mégis jóval többet jelent: a legintimebb szertartás, rituális fürdő nőknek. Főleg házasságkötés előtt, vagy menstruáció és szülés után.
Hadar Galron, a harminckilenc éves izraeli dráma- és forgatókönyvíró darabjában a mikve a történések színhelye.

Minden ott zajlik. Bevallás, kitálalás, vita, veszekedés, megbánás és kibékülés. Közvetlenül a merülés előtt, után és közben. Ott találkozik nyolc nő, nyolc különböző jellem, nyolc, egymástól merőben eltérő gondolkodású feleség, menyasszony, szerető, anya és bakfis, az ortodox zsidó hagyományokhoz erősen kötődő, vagy azoktól éppen szabadulni kívánó, minden mások által előírt törvényt, parancsolatot tehernek tekintő személy. A mikve férfiak előtt is nyitva áll (sabat és ünnepnap előtt jó szokás a tisztító merülés), férjezett nők számára azonban egyszerűen elengedhetetlen. A mikve minden zsidó közösség alapja. Olyan fürdő, amely nem a materiális tisztátlanságtól szabadítja meg az embert, hanem megújítja őt. Tehát nem egy hétköznapi medencét kínál, amelybe a csapból engedik a vizet, hanem egy olyat, amelyben a merüléshez eső- vagy forrásvíz szükséges, mert annak van igazán tisztító ereje. Mikvébe a vallásos zsidó nő a menzeszét követő hetedik nap után megy, amikor már fehérek, vagyis tiszták a napjai. A rituális merülésre a fürdőmester (someret) vagy annak tapasztalt asszisztense közreműködésével kerülhet sor, aki a szertartás körülményeire is ügyel. Az alámerülés szabályai szerint ugyanis a medencébe lépés előtt a nő gondosan megmosakszik, lesminkel, körméről eltávolítja a lakkot, haját kifésüli, ékszereit, sebtapaszait, kötéseit leteszi, hogy semmi se állhassa útját a vízzel való közvetlen érintkezésnek. Ezek után mezítelenül legalább háromszor alámerül, miközben áldást mond, a somerettől pedig, miután feljön a víz alól, minden alkalommal azt hallja, hogy kóser. A szertartás után megszárítkozik és felöltözik, s ezt a rituálét minden hónapban egyszer megejti. Ezután kerülhet csak újra testi kapcsolatba a férjével. A mikve szabálya még azt is előírja, hogy a medencében legalább 120 cm magas víz kell hogy legyen a tökéletes merüléshez.

Hadar Galron két helyszínen bonyolítja a történéseket: a fürdőhely várótermében és magában a medencében. Jan Dušek egyszerűségével és ötletességével is lenyűgöző díszlete sokat hozzátesz az előadáshoz, amely nyolc színésznőnek ad remek megmutatkozási lehetőséget. A Mikvében mindenkinek megvan a maga drámája. Sosana (Iva Janžurová), az egyébként jó szívű, a tradíciókhoz és a halachához (zsidó törvények összessége) erősen kötődő fürdőmester senkinek az életébe nem akar beleszólni, még tanácsadás szintjén sem, inkább szemet huny a dolgok felett, csak ne kelljen állást foglalnia. A lányával sem zökkenőmentes a kapcsolata, inkább szenved, mint hogy számon kérjen. Chedva (Eva Salzmanová) a férje durva testi bántalmazásait hallgatja el, inkább hazudik, semmint színt valljon, pedig bakfis lánya, Eliseva (Pavla Beretová) is az otthoni fizikai terror lelki (és ideg-) betege. Siva, a friss munkaerő, a fürdőmester bátor, mindenkin segíteni akaró, józanul gondolkodó és tisztán látó asszisztense (Vanda Hybnerová), aki felett többen is pálcát törnek, mivel elvált asszony lánya, s hozzá nem egy ortodox családban született, a férjével közös éjszakákat kerüli, mert nem akar teherbe esni. Hindi (Táňa Medvecká) a gyanúsítgatások, a bajkeverések mestere, Esti (Jana Boušková) nőiességének teljes fegyvertárát élvezettel működtető, felszabadult nő, Miki (Antonie Talacková) a lázadás élő zászlója, aki a fürdő hagyományoktól „fülledt” légkörébe frissítő vihart visz.

Női lelkületű, női érzelmekkel „játszó” darab a Mikve, ám mint minden kiváló darab – túlmutat a figurák nemén, mivel egyetemes értékek hordozója. Nem a hagyományok ellen ágál, nem felrúgni, elvetni, megtiporni akar nemes tradíciókat, bevett szokásokat, hanem azok segítségével próbálja közelebb hozni egy zárt(nak tűnő) közösség különleges kultúráját, gondolkodását. A lázadás darabja ez, amely nem az értékeket akarja eltüntetni, hanem az azokra tapadó félelmektől, az életet olykor alaposan megnehezítő, felesleges „velejáróktól” kíván megszabadítani. S hogy mindezt a nők világán keresztül mondja el, az nem egyhangúvá, hanem még izgalmasabbá teszi. Michal Dočekal érzékeny rendezése felkavaró előadás a prágai Nemzeti falai között. S rendhagyó is a maga nemében, hiszen egy olyan közösségbe kalauzolja a nézőt, amelyről vajmi keveset, de talán akkor sem tévedek, ha azt mondom: egyáltalán semmit nem tud. Hadar Galron, aki egy londoni ortodox zsidó családban született, s tizenhárom évesen került Izraelbe, ahol szülei akarata ellenére lépett be az ottani hadseregbe, napjaink egyik legsikeresebb színpadi szerzője. Nem kell sokáig várnunk, hogy a Mikve a magyar nézőkhöz is eljusson: a Vígszínház 2010 őszén mutatja be.