„Remélem, hamarosan meghalsz!”

Ez a Disney-Pixar rajzfilm tabudöntögetőnek számít a nyugati kultúrkörben, ahol kerülik a halál témáját, a gyerek előtt legalábbis nem beszélnek róla. Mexikóban más a helyzet, a halál ott az élet része, a Día de los Muertos (halottak napja) igazi fieszta, ahol például tehetségkutató versenyt is rendeznek. Ezen szeretne indulni titokban 12 éves főhősünk, Miguel. Azért titokban, mert családjában generációk óta be van tiltva a zene, mindenki cipész, őt is annak szánja a famíliát irányító nagymama. Történt ugyanis, hogy Miguel üknagyapja otthagyta feleségét és pici lányát, hogy híres zenész lehessen. Ez a pici lány volt Coco, Miguel dédnagymamája, aki kulcsszereplő. Rajta múlik ugyanis, hogy a karrierista üknagyapa maradhat-e a holtak világában, és átjárhat-e az élőkhöz. Akire ugyanis az élők közül már senki sem emlékszik, az teljesen megsemmisül.

Miguel egy csíntevés miatt a túlvilágon találja magát, és ha hajnalig nem kap áldást egy családtagtól a zenészpályára, akkor ott is marad örökre. Meg kell tehát találnia azt a bizonyos csavargó üknagyapát.

A holtak világát színesre, barátságosra dizájnolták az alkotók, Miguelt kedves, mosolygós csontvázak veszik körül, egyáltalán nem ijesztőek, sőt kifejezetten vicces, ahogy koccanás hatására szétpotyognak, majd gyorsan összerakják magukat, vagy ahogy a csodálkozástól leesik az álluk. A kisfiú azonnal felismeri a családi oltár fotóin látott rokonokat, de sajnos ők sem akarják, hogy zenész legyen. Sietnie kell, mert telik az idő, és lassan ő is csontvázzá kezd válni.

A film tele van jó ötletekkel, mai korunkhoz köthető poénokkal – a legsikerültebb talán az a reptéri ellenőrzéshez hasonló procedúra, amikor a rokonlátogatásra induló csontvázakat a kijáratnál lecsekkolják, és akiről kiderül, hogy nincs ott a fotója a családi oltáron, fordulhat is vissza. (Nehéz dolguk lehetett szegényeknek a fényképezőgép feltalálása előtt). Miguel nagy kedvence, a dalszerző-énekes Ernesto de la Cruz – talán az amerikai fogyasztók kedvéért – amolyan Errol Flynn-szerű szuperhős, az éneklés mellett lovagol, vív, védi a jókat a vásznon, szóval ideális példakép kisfiúk számára. Csakhogy a Coco a halál elfogadása mellett arról is szól, hogy nem minden az, aminek látszik, nem mindenki olyan, amilyennek gondoljuk. Erről bizony felnőttként is hajlamosak vagyunk megfeledkezni, úgyhogy köszönjük szépen az újbóli figyelmeztetést – lesz mit megbeszélnünk a gyerekkel mozi után. Aztán itt egy másik kérdés: az évszázados családi hagyományok ütközése az egyéni ambíciókkal. Szembeszállhat-e egy gyerek a famíliával, illetve joga van-e a felnőttnek ésszerű magyarázat nélkül eltiltania valamitől. Ez is hosszú otthoni elemzésre buzdít.

Ha egy történetben központi elem a zene szeretete, akkor elvárható, hogy legyen tele jobbnál jobb betétdalokkal. Ez mindig is a Disney erőssége volt, a Pixarnak viszont eddig nem igazán jött össze ütős sound-track. A Coco fő slágere, a Remember Me (Emlékezz rám) is Oscart kapott vasárnap, úgyhogy csak módjával kritizálhatjuk. Talán elég annyi, hogy a díjátadó gálán előadva haloványabbnak tűnt ez a dal, mint a rajzfilm legérzelmesebb, legmeghatóbb jeleneteibe építve. Ott tényleg működik, hiszen többlettartalmat hordoz, önállóan azonban valószínűleg nem kapott volna ekkora figyelmet. A többi betétdalra pedig sajnos alig emlékszünk.

De térjünk vissza a látványhoz. Az alkotók le akarnak nyűgözni minket, hogy ugyanolyan ámulatba essünk, mint Miguel a vibráló, színes túlvilágon. És nemcsak azt találták ki ügyesen, hogyan beszéljenek a halálról mesés formában, hanem a mexikói kultúrát is szerették volna bemutatni a világ gyermekeinek. Ehhez természetesen sztereotípiákat kellett használniuk: sombrerokalap, díszes gitárok, állandó vigalom, sőt még Frida Kahlo is feltűnik csontvázként. A kliséhasználat azonban sosem lépi át a jó ízlés határát, inkább olyan érzésünk van, mint amikor egy Párizsban játszódó filmben feltűnik az Eiffel-torony.

A filmet nálunk (is) 6-os karikával vetítik a mozik, amit üzleti szempontból abszolút megértünk, pedagógiai szempontból viszont túlzásnak tartjuk. A történet ugyanis eléggé bonyolult, többrétegű, a szükségesnél valamivel több fordulatot építettek bele, a vége felé pedig szinte felnőtt krimibe torkollik, hiszen egy gyilkosságra derül fény. Nem véletlen, hogy a főhős 12 éves, nyilván az alkotók is úgy gondolták a kezdet kezdetén (több évvel ezelőtt), hogy 10 évnél kisebb gyerekek csak részben tudják befogadni.

A film által közvetített örök érvényű üzeneteket azonban a kisebbek is megértik. És emiatt vitathatatlan, hogy Lee Unkrich formabontó, misztikus fantasy-meséje megérdemelten kapott Oscar-díjat.