Régen volt, szép volt, tán igaz se volt

Nagy kertünk volt. Az udvar mögött omlós, fekete földű szántóval, mögötte a domboldalon alma-, szilva-, körtefákkal tarkított kaszáló és a homokos dombtetőn szőlőskert. Nyáron gyakran jártam kint a szőlősben nagyapámmal hangyatojást szedni. Hatalmas hangyavárak díszelegtek a szőlős alatti kaszálón, amiket minden évben megdézsmáltunk, hogy az otthon nevelt fácánfiókák kedvükre lakmározhassanak a táplálékdús tojásokból. Ha már meguntam a hangyáskodást, szedtem egy kis sóskát, vagy bevetettem magam a szőlősbe és ott rágcsáltam a szőlő kunkori bajszát.

A katonás sorrendbe telepített szőlőtőkék indáikkal úgy kapaszkodtak a hasított akácfakarókba, meg egymásba is, mintha egész nap a belőlük préselt bort kóstolgatták volna.

Lassan elmúlt a szurtos, mezítlábas nyár, s a vén iskola csengője a gyerekeknek be-, a nyárnak meg kicsengetett.

Ahogy a kalendáriumban lassan fogytak a lapok-napok, úgy a szorgos munkáskezek is szépen sorban betakarították a kertet. Krumpli, sárgarépa, petrezselyem a pincében a kukorica fent a padon az alma, körte a kamarában, meg a befőttes üvegben találta magát.

És a szőlő? Hát igen. A szőlőszüret, az nagy esemény volt minden évben. Ilyenkor összejött a család apraja, nagyja, és nekiláttunk hordókba csurgatni a hegy levét. Mi, gyerekek kint lábatlankodtunk a tőkék között mindaddig, amíg az első adag összezúzott, lecsurgatott szőlőt bele nem öntötték a présbe. Akkor aztán odatartottuk kis csuporkánkat a prés alá, hogy mihamarább megízlelhessük az édes mustot. Az öregek huncutul mindig megkérdezték tőlünk: Pefta, ifol-e muftot? Mi meg ismervén a választ csak vigyorogtunk egymásra, és kortyolgattuk tovább az illatos szőlőlét. Néha odaengedtek a préskarhoz, hagyták, hadd erőlködjünk mi is egy kicsit. Emlékszem, az egyik fajta szőlőt csak lassan, óvatosan lehetett préselni, mert ha erőszakoskodtam vele, elkezdte rám köpködni a szőlőszemeket a prés deszkáin keresztül.

Nagyapám szikár, pödört bajszú, pipázó ember volt, olyan igazi magyar borivó fajta. No nem az a bornyútekintetű, sárbatenyerelős, hanem az a vidám, nótáskedvű. Nem csak szeretett énekelni, hanem tudott is. Már hogyne tudott volna, hiszen ő volt a falu kántora. Fél lábát elvitte egy orosz akna a háborúban, de még így is, falábbal is olyan szépen tudott orgonálni, hogy az oltárt őrző angyalok mindig boldogan néztek fel a karzatra.

Amikor estefelé apám megjent a kamaraajtóban egy butykossal, már tudtam, hogy vége felé közeledik a szüret. Nem úgy a jókedv, melynek prése alól most kezdtek csak igazán csordogálni a szebbnél szebb magyar nóták.

Szólt a nóta szerelemről, bánatról, Istenről, hazáról, doberdói csatazajról, édesanyákról. Ott ült az egész család a prés körül, és együtt örültünk egymásnak meg az elvégzett munkának.

Később, amikor már akkorákat ásítoztam, hogy nagyapám levette a bakancsát, mondván, nehogy bocskorostól kapjam be, édesanyám elvitt bennünket, gyerekeket aludni az első szobába. Mi még a dunna alól hallgattuk egy ideig a mulatozást, de a fáradtság lassan ránk terítette puha álomtakaróját. Öreg este lett, mire elcsendesült az egész ház.

De szép világ is volt az.