Ragaszkodtak a magyar szokásokhoz az idegenben hírnevet szerző magyar filmesek

Már októbertől, de minimum márciusig látható A dicsőség ösvényei című, a Köztes állomás: Bécs alcímű kamaratárlat a bécsi Collegium Hungaricumban. A kurátori munkáddal megvalósult kiállítás főszereplői azok a magyar származású filmesek, akik a 20. század első évtizedeiben Hollywoodban, Londonban vagy Párizsban találták meg a számításaikat, de ezt megelőzően hosszabb-rövidebb ideig az egykori „császárvárosban” dolgoztak. 2018-ban Bécs, Budapest, Hollywood címmel jelent meg filmtörténeti köteted, amelyben a „boldog békeidők” bécsi–budapesti kultúrájának a születendő hollywoodi filmgyártásra tett hatását járod körül. Miért éppen Bécs?

Méhes Mártonnak, a Collegium Hungaricum igazgatójának volt az ötlete, hogy az intézet – ifjabb Rajk László tervezte – épületének lépcsőfordulóját „dekoráljuk ki” egy kicsit valami ideillő filmtörténeti anyaggal. Ebből az elképzelésből nőtt ki egy nagyobb tárlat koncepciója: olyan magyarokra szerettünk volna fókuszálni, akik bár elmentek Hollywoodba, Londonba, Párizsba, de előtte – néhány évre vagy hosszabb időre – megálltak Bécsben. Innen jött a német alcím is: Zwischenstation Wien, magyarul Köztes állomás: Bécs. Magát a címet Stanley Kubrick 1957-es gyönyörű, megrázó háborús mozija, A dicsőség ösvényei német forgalmazásban ismert címe, a Wege zum Ruhm ihlette. Azt próbáltuk körüljárni, hogy milyen sokféle út vezet a sikerhez.

Szimbolikus, hogy lépcsőfokon kell végigsétálnia a látogatónak, ha meg akarja tekinteni a tárlatot?

Abszolút! Bár eredetileg is ide terveztük a kiállítást, tulajdonképpen adta magát a lépcső, hiszen a kiállítás az utazásról szól. Éppen ezért két részre osztottuk a tárlatot: az első blokkba azok kerültek, akik továbbmentek, a másodikba azok, akik maradtak. A Bécsben rövid ideig tartózkodó alkotók közül Korda Sándor és Kertész Mihály a legnagyobb név. Ők mindketten a Tanácsköztársaság bukása után kényszerültek elhagyni Magyarországot, több évet töltöttek itt és olyan filmeket készítettek, mint a Koldus és királyfi vagy a Rabszolgakirálynő. Kertész 1924-ben forgatta le az állítólag 1,5 milliárd koronás költségvetésű nagyszabású, az ókori Egyiptomban játszódó történetét. Ennek az ismert alkotásnak a plakátjával kezdődik a tárlat. „Az évszázad legnagyobb szenzációja”, ez a bombasztikus felirat olvasható a kiállítás plakátján. Nem messze tőle ott van egy térkép az Osztrák–Magyar Monarchiáról, amelyen érzékeltetésképpen szerepelnek azok a városok, ahonnan elindultak ezek a nagy életutak. Kertész Budapesten, Korda a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Pusztatúrpásztón született, Radványi Géza Kassán, Cziffra Géza Aradon, Pressburger Imre Miskolcon, és így tovább.

Kertész Mihály – vagy ha úgy tetszik, Michael Curtiz – a világ egyik legtöbbet hivatkozott filmje, a Casablanca rendezőjeként ismert. Milyen filmeket készített húsz évvel korábban Bécsben?

Amikor Kertész 1919-ben elhagyta Magyarországot, már negyvenöt film állt a háta mögött. Bécsben olyan jelentőséget tudott kivívni magának, hogy sorra készíthette az úgynevezett monumentális filmeket: az említett Rabszolgakirálynő előtt már leforgatta a Sodoma és Gomorra című 1922-es munkáját, amely az akkori idők legdrágább és leglátványosabb szuperprodukciójának számított. Több ezer statiszta tűnik fel a Bécs dimbes-dombos külkerületében, a Laaer Bergen felépített gigantikus díszletvárosban forgatott jelenetekben. Valahogy úgy lehet ezeket elképzelni, mint a Gladiátor vagy a Ben Hur korai megfelelőit.

Korda Sándor neve össze­fo­nódott az angol nyelvű filmkészítéssel: a brit filmipar meg­­alapítójaként a BAFTA-díj a leg­­jobb brit filmnek járó kategóriája sokáig Alexander Korda-díjként futott, az elismerést most is a munkássága előtt tisztelegve adják át. Tényleges debütálását is a The Stolen Bride (Az ellopott menyasszony) című, első hollywoodi filmjétől, nem pedig az Őrház a Kárpátokban című, már 1914-ben bemutatott magyar alkotásától számítják…

Valóban szomorú, hogy az angolszász filmtörténeti munkák talán nem foglalkoznak kellő súllyal Korda magyar pályakezdésével és kolozsvári, budapesti, aztán osztrák éveivel, pedig rengeteg fontos dolgot ért el: huszonhárom éves korától Európa egyik akkori legnagyobb filmvállalatát, a budapesti Corvin Filmgyárat vezette. Az osztrák fővárosban egy cseh arisztokrata származású producer, Alexander Kolowrat felkérésére készítette el a Koldus és királyfi 1920-as feldolgozását, majd két magyar regény adaptációja következett: Az Óceán urai Vajda Ernő azonos című munkája nyomán és a Velencei mámor Bíró Lajos A serpolette című „kalandos históriája” alapján. Abban a korban népszerűek voltak a szuperprodukciók, rengeteg készült belőlük Európában. Korda is forgatott ilyeneket: az 1922-ben Bécsben, majd 1923-ban Londonban is bemutatott Sámson és Delila női főszerepét a felesége, Maria Corda játszotta. Ennek a filmnek nem csak a rendezője és sztárja volt magyar, hiszen egy Ladislao Vajda elnevezésű magyar alkotó volt az egyik forgatókönyvíró, az operatőr pedig Farkas Miklós volt, aki Kordával és Kertésszel is dolgozott.

Mit szól az osztrák filmtörténetírás ahhoz, hogy a filmiparuk legelső fontos alkotásait magyar alkotók dirigálták?

Csak részben magyarok. Az osztrák filmgyártás története megfelel Ausztria történelmének. Ausztria egy soknemzetiségű birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia rövid életű utódállamaként – kezdetben Német–ausztriai Köztársaság néven – született meg 1918-ban. Óhatatlanul nagyon sok magyar, olasz, német, cseh, lengyel hatás érte az osztrák filmet. A legnagyobbak közül a hétszeres Oscar-díjas Billy Wilder Krakkó mellett, az ötszörös Oscar-díjas Fred Zinnemann Rzeszówban, G. W. Pabst Csehországban, Otto Preminger Bukovinában született.

A Bécs, Budapest, Hollywood című köteted azt állítja: Hollywoodot, a világ legrégebbi filmiparát részben Bécs barokk eredetű tömegkultúráján nevelkedett magyarok és osztrákok alapították az 1910-es években. Mit adott a sajátos osztrák–magyar közeg a későbbi emigránsoknak?

Az Osztrák–Magyar Monarchia soknemzetiségű, sok problémával küszködő államalakulat volt az első világháború előtt. Másrészt virágzott a művészet. A magas- és a tömegeknek szánt művészet is. A nagyvárosokban, főleg Bécsben és Budapesten, volt néhány tehetséges mester, sőt, egy egész iparág, amely olyan operetteket, vígjátékokat alkotott, amelyeket a nagyon heterogén Monarchia minden városában szívesen néztek. Igazi bűvészmutatvány volt ez, ennek a sajátos közönségnek a megérintése, de sikerült. Lehár, Molnár és nyomukban sok író, színházcsináló, zeneszerző volt képes erre. És amikor összeomlott a birodalom, jó páran közülük elmentek Hollywoodba, például Kertész, Preminger vagy Wilder, mások Londonba, mint Korda. Magukkal vitték a titkot, és egyfajta kesernyés történelmi tudást is. A háború és az összeomlás élettapasztalatát.

A kiállítás több magyar színésszel is foglalkozik, akikből a saját koruk nemzetközi sztárjai lettek: Szőke Szakáll (S. Z. Sakall/Cuddles), Várkonyi Mihály (Victor Varconi), Gaál Franciska (Franciska Gaal), Lukács Pál (Paul Lukas), Bánky Vilma (Vilma Bánky) vagy Rökk Marika (Marika Rökk). Kinek az emlékét lenne érdemes visszahozni?

Ó, mindet! Mind érdekes sors. Csak néhányat mutatunk be közülük. Szőke Szakáll például a mai napig hat, a Vonósnégyes című kis darabját szerintem sokan ismerik. „Szintén zenész?” – kérdezik benne. Rémlik, ugye? És aki látta a Casablancát, biztosan emlékszik Carlra, a Humphrey Bogart által játszott Rick bécsi származású főpincérére. Ez is ő.

Mennyire határozta meg a magyar identitás a némafilmes korszak és a hollywoodi aranykor tőlünk elszármazott alkotóit?

Sem Korda, sem Kertész nem tért vissza Budapestre, csak a kommunizmust részben megúszó Bécsbe. A korai Hollywoodban ismert volt, hogy az alapítók között magyarokat és bécsieket is találni, tudták, hogy a filmeseink nagyon összetartottak és segítették egymást. Korda nyomán is nagyon sokan kaptak munkát, nemcsak Hollywoodban, hanem a brit filmiparban is. Tehát a magyarságuk nagyon is megjelenik a történetben. De hogy mennyire tartották magukat magyarnak? Csak az interjúkra és önéletrajzokra támaszkodhatunk. Azokból pedig az derül ki, hogy ragaszkodtak a magyar szokásokhoz, például bizonyos ételekhez, italokhoz, de az a sajátos akcentusuk is megmaradt, amihez akár még szándékosan is ragaszkodtak. Korda már Sir Alexander Kordaként a brit filmipar pápája volt, amikor még mindig vaskos közép-európai akcentussal beszélte az angolt.

Miért tért vissza Korda és Kertész életük végén Bécsbe?

Korda 1948-ban, már a kor egyik nagy filmes egyéniségeként tért vissza Bécsbe, ő volt Carol Reed A harmadik ember című, hatalmas filmjének egyik producere. Az osztrák fővárosban múzeuma van ennek a filmnek, olyan óriási kultusza van. A Graham Greene forgatókönyvén alapuló alkotás a cannes-i fesztivál harmadik kiadásában elnyerte a fődíjat, az Arany Pálmát, de 1951-ben még Oscar-díjakat is kapott. A mai napig van itt a Ringen egy mozi, a Burg Kino, ami műsorán tartja, hetente levetítik. Kertész 1960-ban már nagyon idősen tért vissza Bécsbe. Sophia Lorennel a főszerepben egy Molnár Ferenc-darabot, az Olympiát filmesítette meg.

Szó esik azokról a kevésbé ismert magyarokról is, akik Bécsben maradtak. Radványi Géza a Valahol Európában című klasszikusa miatt ismert, ugyanez két pályatársáról, Bolváry Gézáról és Cziffra Gézáról nem mondható el. Mi a legjelentősebb munkájuk?

Radványi Géza jelentős rendező volt, igazi virtuóz, aki remek német, osztrák, francia filmeket készített. Gondoljunk csak arra, hogy az efféle váltás milyen ritka! Az 1950-es évek végén csinált egy erős német kamaradrámát Romy Schneiderrel, aztán egy remek francia krimit Lino Venturával. Mondjunk hasonló példákat az európai határjárásra mostanában, és nem csak magyar művésztől! Érdekes, a Bécsben hosszabb-rövidebb ideig alkotó magyar születésű filmesek közül három Géza is volt, akik ráadásul mind hozzátették a „von” szócskát a nevükhöz. Radványi mellett Bolváry és Cziffra Géza is jelentős volt, ügyes kezű, tehetséges rendezők. Bolváry bravúros „Wien-Filmjei” máig frissek…

…de Cziffra idejétmúltnak hat, különösen az aktív korszakában már jelentkező újhullámos alkotókhoz képest!

Cziffra volt az egyik megtestesítője annak a rendezőtípusnak, aki ellen már az 1950-es évek végén, a ’60-as években lázadtak az olyan fiatal német és osztrák rendezők, mint Wim Wenders, Rainer Werner Fassbinder vagy Werner Herzog. Hozzájuk képest nagyon távolinak és meghaladottnak tűnt a „papa mozija”, ez a frakkos-elegáns letűnt világ, amelyben gyönyörű bútorok között elegáns emberek énekelnek vagy táncolnak. De ma már bizonyos nosztalgiával és respektussal nézzük ezeket a filmeket is, például Bolváry A denevér-adaptációját. Johann Strauss, úgy tűnik, soha nem megy ki a divatból. A bécsi Staatsoper szilveszteri előadásaira szinte lehetetlen bejutni.

Az általad felrajzolt idővonal megszakad a második világháború környékén. Ha lehetőséget kapsz rá, kik lennének azok a Bécshez (is) kötődő magyar filmesek, akikkel folytatnád?  

A szál valóban megszakadt, de egy-egy magyar művész, mondjuk Ernyey Bélától Szabó Istvánig, az 1970-es évektől újra dolgozott Bécsben is. Bodó Viktor gyakran rendez Ausztriában, Láng Annamária a Burgtheater tagja, Mundruczó Kornél novemberben megnyerte a legjobb rendezésért járó Nestroy-díjat, az egyik legfontosabb osztrák színházi elismerést. De az a sajátos, erős bécsi–budapesti kulturális szimbiózis, ami nagyjából az 1930-as évekig működött, megszűnt. A mai Ausztria és Magyarország kulturálisan alig ismeri egymást.

Mennyire hozzáférhetőek A dicsőség ösvényei című kiállításon bemutatott alkotók munkái?

Számos film megjelent DVD-n, némelyiket időről időre vetítik a tévék, néhány streamingplatformokon is hozzáférhető. És fesztiválokon, mint a Budapesti Klasszikus Film Maratonon vagy a bécsi Metro Kino remek tematikus vetítésein.  

Rendszeresen jársz bécsi színházi előadásokra, az osztrák nemzeti színház, a Burgtheater előadásairól még a Revizor kritikai portálon is jelentek meg írásaid. Nagyon szereted a bécsi kisvendéglőket és a nem hivalkodó bécsi kávéházakat. Milyen arcát mutatja most Bécs, ahova huszonévesen kezdtél odajárni?

Bécs, mint Karl Kraus írta egyszer, a „világvége kísérleti állomása”. Ez a város nagyon komolyan veszi a jelent, az aktuális divatokat, folyamatosan alkalmazkodik is hozzájuk. Ugyanakkor megvan a maga ritmusa, rigorózus lassúsága – mint minden öreg városnak. De hát egész Európa öreg, mégis szeretjük és jól érezzük magunkat benne. Lehet, hogy jön a világvége, de addig is élvezzük a jó kávét, a finom ételeket, a jól eljátszott darabokat, a múzeumokat, egy életformát, a hagyomány sok-sok apró, makacsul – nagyon makacsul! – továbbélő elemét.